Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével

Felmerült másrészt az avantgarde és a korszerűség problémája, a képvers példája. A képverset különböző korok állandóan felfedezték. Ismerek olyan elméletet, hogy visszavezethető egészen a kora görögségig, amikor is a templomok fogadalmi tárgyainak a mellékleteként írták a tárgyat ábrázoló képverset. Ebből azonnal kiderül, hogy ami a kora-görög irodalomban kultikus funkció, az a hellenizmus korában már megszűnt; ekkor, ha tárgyhoz kötött a képvers, rendszerint ajándékhoz, melyet például szerelmes küld szerelmesének, tehát itt már egészen más emberi kapcsolat funkcionalitása érvényesül a képversben, és így mehetnénk tovább egészen a mai képversekig, mert a képvers tipográfiája alig más, most is, mint ezelőtt két- vagy háromezer évvel, éppen csak a funkciója és az irodalomban betöltött szerepköre változott meg gyökeresen. Az avantgarde a kezdet kezdetén éppúgy hagyomány-folytató művészet, mint minden más művészeti törekvés, azzal a különbséggel, hogy épp azt a bizonyos kanonizált európai hagyományt tagadta, amelyről itt szó volt, és megpróbált visszanyúlni az európai művészetekben immár kánonná vált miméziselvtől a primitív művészetekben, afrikai, óceániai művészetekben még föllelhető expresszió-elvhez. Nem nemzeti hagyományt folytatott, hanem valami távolít és egzotikusát. Itt felmerül a másik probléma is — mert éppen a magyar kultúrának az egyik alapkérdése —, a Kelet—Nyugat közöttiség, amelyet misztifikálni is hajlamosak vagyunk. Kultúrtörténeti tény, hogy a magyar művelődés — ahogy egyébként minden kultúra — mindig külső oltásokkal is gazdagította azt a bizonyos lombozatot, amelyhez aztán gyökeret kellett eresztenie. De az „importált” hagyomány esetében is az említett értékstruktúra-igény a döntő; közismert Petőfi lesújtó véleménye Goethéről. Ugyanez a Goethe Kazinczy számára norma volt és mérték, mert Kazinczy a klasszicizmust akarta folytatni és a Goethe-i klasszikum ehhez volt nélkülözhetetlen és önigazoló példa, Petőfi viszont azokkal állt rokonságban, akik Goethét a német koraromantika szellemében elutasították. így lett érdekes módon a Kazinczynál értékcsúcspontot jelentő Goethe „helyettese” Petőfi értékrendjében az a Béranger, akinek a neve igazán nem sokat jelent az európai kultúrában, de aki akkor Petőfi számára olyan kultúrfolytonosságot tett lehetővé, amelyhez mintát saját kultúrájában nem talál. Ady egyik legnépibb gyökérzetű költőnk nyelvében is —, dehát ha „forrását”, a Károli-Bibliát veszem, az éppúgy a magyar népnyelvnek a terméke, mint az európai erazmizmusnak, tehát a magyar hagyományban mindig szintetizálódott az európai és a saját kultúra. Ady ehhez a magyarrá vált és nemzetinek tekinthető hagyományhoz nemcsak ragaszkodott, hanem kiépítette belőle a maga hagyományrendszerét, de számára más vonatkozásban teljes értékű magyar példa nem létezik —, mert amit folytathatott volna, az öt Vajda János- vers volt, és a középszerűségből, illetve egyenetlenségből kitörni nem tudó Komjáthy —, ezért kénytelen volt Baudelaire-hez visszanyúlni, kénytelen volt a francia szimbolizmus korai első hullámához visszanyúlni, mert felszabadító, példamutató hagyományanyagot ezek jelentettek számára. A magyar kultúra már a húszas évek elején Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc fordításaiban Baudelaire teljes életművét gyönyörűen asszimilálta is a költészet egészébe, mintegy Ady úttörését befejezve, lezárva. Immár a Baudelaire-versek is magyar hagyománykincsnek számítanak. Ezt tartom tehát alapkérdésnek, és nagyon boldog volnék, ha erre a kérdésemre választ remélhetnék.

372