Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével
Ez a Rákóczi kora régi magyar költészetét elevenítette meg, sőt a még régebbit, a reformátorok költészetét. Ez tehát egy nagyon mély hagyományra való visszalépés. A diófa nőtt lefelé, ugyanakkor fölfelé is. Aztóta is úgy érzem, ennek a kétféle mozgásnak állandósulnia kell. Egy nemzetnek is abban áll a szellemi egzisztenciája, ha úgy tetszik identitástudata, hogy ahogyan nő az időben előre, úgy kell nőnie a múltba, saját történelmébe, a saját hagyományaiba. Különben a nemzet nem marad meg. Pete György Erdei János építész, aki épület-terveiben hasonló problémákkal foglalkozik, hogyan látja ezt a kérdést? Erdei András Furcsa módon nem mint az anyagot gyúró vagy tervező ember kezdeném a mondandómat, hanem inkább a zeneszerző egy szavába kapaszkodva próbálnám elmondani azt, amit általánosan gondolok az itt elhangzottakról, ez a szó pedig a társbeliség volt. Ez a gondolat mintha kissé elsikkadt volna. Azt gondolom, hogy kétféle szemléletmód áll itt szemben — amit Szabados György nálam plasztikusabban fejtett ki —, az elemző, analizáló és az öszefogó, együttműködő gondolatok menete, tehát a szintetizáló gondolkodás. Ahogy a zenében megvan a történet, ugyanúgy az építészetben is, és valószínű, hogy mindenféle emberi tevékenységben, amit művészetnek hívunk. Zárójelben csak annyit jegyeznék meg, hogy a művészet mindig is az emberek önkifejezési formája volt, nem pedig egy visszaható dolog, tehát ennek a bizonyos diófának az analógiája. Amikor netán valaki külön értené a művészetet a teljes embertől és ebből mindenféle következtetéseket von le, akkor valószínű, hogy téves útra lép. Ahogy az emberiség kultúrtörténetében — szándékosan emberiséget és nem Európát mondok — megvan ez a nyomonkövethető történetiség, úgy én teljesen egyértelműen érzem a saját szakmámban is, tehát az építészetben, hogy körülbelül a romantika óta, a múlt század vége óta szétrobbant, és így olyan, nem igazán célravezető út felé haladt — ebbe az avantgárdot is beleértem és a képzőművészetben is a különböző izmusokat —, amelynek nincsen igazán vége. Nem azért, mert ad infinitum a végtelenségig folytatható, hanem azért, mert nem egy követhető gondolatmenetet, nem egy követhető megoldást fogalmaz meg. Most nehogy én is beleessek a lineáris, egyoldalú-, valamiképp tendenciózus gondolkodás csapdájába, ezért gyorsan mentségül, hajánál fogva előhúzok egy példát. F. L. WRIGHT, aki igazán amerikai épitész volt, ha úgy tetszik, hirdette is, hogy gyökértelen. Ö lett az organikus vagy szerves, vagy élő — ahogy tetszik —, építészet egyik atyja. Ez az ember azzal kezdte a halála előtt az 50-es évek végén, a 60-as évek elején, hogy hagyott egy testamentumot az ifjabbakra, amelynek a lényege ez volt: tanítványom, ha tenni akarsz valamit ezért a világért, akkor előbb vess el mindent és teremtsd magadban újjá. Akkor elképzelhető, hogy reményed van a világot megváltani. Ez úgy tűnik, mint egy prófécia — ő maga mellesleg lelkész is volt. Ehhez a hagyományhoz és folytonossághoz — inkább folytonosságot mondok, a korszerűségről a későbbiekben még szeretnék valamit megjegyezni —, még valakit idéznék, aki azt mondta a családdal kapcsolatban: tessék elképzelni egy menyegzőt, ahol az atya a menynek és a fiának testamentumképpen azt mondja: gyermekeim, a csa366
