Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével
Jánosy István Megtisztel, hogy rögtön engem szólítottál, egy kicsit zavarban is vagyok, mert nem vagyok jó beszélő, nem szoktam megszólalni az íráson kívül. Egy képpel kezdeném. Egy fa, mondjuk, egy diófa. Tudjuk azt, hogy diófa amilyen magasra löveli föl a lombjait, ugyanolyan vagy majdnem ugyanolyan mélyre ereszti a gyökereit is. Ezt a képletet a természet produkálta, s tekintve, hogy mi emberek vagyunk és minket is a természet produkált, nyugodtan alkalmazhatjuk az emberekre is. Éppen az előbb említett Bartók példája mutatja, hogy ez menynyire így van. Ö kétségtelenül a 20. századnak Sztravinszkij mellett az első számú avantgardja volt, aki a hagyományokhoz szokott füleknek a legfülsiketítőbben hamis avantgárd „mechanizmusát” csinálta. Elvitathatatlanul a leglendületesebb újító volt, tehát nőtt, ha úgy tetszik, felfelé. De ugyanakkor tudjuk, hogy népdalkutató is volt, és olyan zenei rétegeket fedezett fel az erdélyi ru- bátós, tehát szabadon énekelt, és szabadon díszített népdalfajtákban, amelyek egész biztosan több ezer éves időre mennek vissza, tehát valami egészen ősi mély hagyományra. Az az érdekes, hogy legmerészebb újításait éppen e legmélyebb hagyományokból inspirálódva merítette. A diófa fölfelé is nőtt és lefelé is nőtt. Folytathatnám Bartók példáját, ő természetesen a genuin európai hagyományt sem hanyagolta el, mert ha megnézzük főleg késői munkáit, abban Bachnak egy fugátómódszere éppen úgy benne van, mint a hegedűversenyében Beethovennek vagy Brahmsnak a szabad éneklése. Még tudatos utalások is akadnak Bartóknál, hogy igenis, vállalja a Beethoven-hagyományt — gondolok itt a III. zongoraverseny középső tételének és a Beethoven a-moll vonósnégyes egyik motívumának rokonságára. Tehát Bartók mindenütt, ahogy nőtt fölfelé, úgy elevenítette meg a múltat is. De még a legismertebben, a leghír- hedtebben avantgarde új bécsi iskolára is jellemző ez, a wagneri örökséget folytatták, hiszen pontosan kimutatható, hogy ők továbbléptek a wagneri örökös modulációból a hangnemnélküliségbe. Ugyanakkor a szerkesztésben a késői Bachnak ezeket a csodáit, amit a Musikalisches Opferben találunk — egyenesmenet, rákmenet, tükörmenet, tükör- rákmenet stb. — mindezeket ugyancsak felhasználták és tovább fejlesztették. Tehát ők is visszanyúltak valami tényleges 'és nagyon komoly hagyományhoz. Az avantgárdnak ott látom a paradoxiáját, hogy csak előre akar menni. Nincs olyan diófa, amely csak az ágait nyújtja fölfelé, a gyökereit nem növeszti. Amikor ők ezt deklarálják, hogy „semmi a múltból nem érvényes, nem kell belőle semmi, én most jöttem a világra, mint egy alfa, mint egy Ádám és csak újítani akarok” — ez így nem megy. A diófának nem lehet elmetszeni a gyökerét, mert akkor nem nő fölfelé. 1945 után szólaltam meg, a háború szörnyűséges élményei alapján, ezek lelkileg teljesen összetörtek, valami szomnambul állapotba kerültem: az álmaim olyan élesek voltak, hogy le tudtam rögtön jegyezni, de ugyanakkor meg teljesen összefolytak az ébrenléttel. Ezt fejeztem ki versben, ezzel egészen sajátságos önéletrajzi szürrealizmust produkáltam, amiről utóbb kiderült, hogy eléggé „avantgárd”, mert 15—20 év múlva az amerikai költők, akiket „önvallomás-költőkként” regisztráltak, lényegében ugyanezt a módszert követték. Gondolok Ginsbergre, John Bergmanra, Sylvia Plathra. Végeredményben megcsináltam azt a trükköt, hogy a világirodalmat 10—15 évvel megelőztem. Ezt meg is írták. Tehát az avantgardizmussal én jól megvoltam, de ugyanakkor azt is éreztem, ezt nem lehet csak úgy nyakló nélkül csinálni. Majdnem egyidőben megpróbáltam föléleszteni a történelmi múltat a „Rákóczi ifjúságában”. 30:
