Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Hauber Károly: Ábrándok a valóság zátonyain
következetesen jelen vannak; állok, gyűjtöm (értsd: szemlélem), rácsukom (ti. pillám), tanultam, figyelem stb. A korábbi hasonló meditációk hagyományos értelemben elé- gikus jellege abból (is) következett, hogy a „fenti” értékszféra — ha példáink többségében elérhetetlen értékeket jelképezett is — létezett; fel lehébett nézni rá. A Libán a könyörtelen záróítélet a vers egyetlen cselekvő (sőt, a csillagarchetipus hagyományozott jelentéseinek megfelelően egyetemesen, értékteremtőan cselekvő) igéjére csattan rá: küldözzük (ti. a szem sugarát, a magányt feloldó üzenetet). E cselekvés hiábavalósága katarzis nélkülivé alakítja az elégifcus alaphelyzetet, aminek egyetlen ellensúlya szemlélődés és értelmezés már-már hűvös nyugalma lehetne; a költemény ilyetén tónusát azonban a befejező öt sorban háromszor felhangzó jajkiáltás, a „Tán fáj a csillagoknak a magány?” kérdésére adott közvetett válasz (embernek, csillagnak egyaránt fáj), s a „síró” csillagot vigasztaló irónia („Ö, csillag, mit sírsz? Messzebb te se vagy, / Mint egymástól itt a földi szívék”) ugyancsak megbontja, megsemmisíti; a józan megismerés fájdalmas tudáshoz kalauzol. A csillagtereket bejáró gondolat hűvös józanságának és az embert, a lírai Ént a mindenség középpontjává bűvölő személyességnek, bensőségnék a tökéletes, „elégikus” egyensúlya vers- és képszerkezeti elvként töretlenül érvényesül a költemény egészében, ez az „esztétikai” egyensúly azonban végül a kapcsolatok kiüresedésére döbbenő tudás negatív bizonyosságává dermed. A tárgymegszólitó vers mint a létértelmező költői meditáció sajátos formája, melyben a lírikus „közérzeti állandója” szubjektivitásától elidegenítve a megszólí- tott-megszemélyesített tárgyban válik szemlélhetővé és értelmezhetővé, alighanem régi változat-típusa az európai lírának, a magyar költészetben azonban (szintén „alighanem”) a XIX. századi leíró költészetből növeszti ki egyre tmodemehb formáit, hotgy a XX. századi magyar líra egyik gyakori és világkép-hordozóként minőségileg is- számottevő verstípusává legyen. E fejlődés-folyamatban a Lélektől lélekig helye a fősodorban határozható meg, József Attila és Szabó Lőrinc hasonló (és későbbi) költeményeire mutatva. HAUBER KÁROLY Ábrándok a valóság zátonyain KONFLIKTUSOK TÓTH ÁRPÁD NOVELLÁIBAN Tóth Árpád verseinek túlnyomó része a boldogságért hasztalan epefcedő szubjektum elégifcus vallomása, amelynek vajmi kevés köze van a világot kiélezett konfliktusokban megjelenítő drámához s a jellemeket formáló, cselekményt görgető epikához. Eredendően lírai alkat tehát; írt ugyan elbeszéléseket is, ezek azonban mind számukat, mind pedig értéküket tekintve messze elmaradnak lírájától. Helytálló, még árnyalásra sem szorul ez a vélekedés, melyet a költő is megerősít: „Nem tudok alakokat magam előtt tisztán látni: nemcsak azt értem ezalatt, hogy nem tudok megfigyelni, »életből ellesni-«, hanem azt is, ami még leverőbb — hogy nem tudok miagamnak a fantáziámmal alakokat kigondolni, plasztikuson megformálni” — írja Nagy Zoltánnak 1910-ben, mikor sikertelenül kísérletezik a prózaírással. Ennek ellenére meglepő, hogy monográfusán, Kardos Lászlón kívül — tudomásunk szerint — tüzetesebben senki sem foglalkozott novelláival. Pedig nemcsak mint lírájához adalékokat szolgáltató dokumentumnak érdemelnek némli figyelmet, hanem mint 352
