Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Rába György: Minta vagy mérték

két évtized távlatában, a társadalmi fejlődés hasonló fokán európai emberek tudata nemigen különbözik, de a költő feladata, miként ezt az induló Tóth Árpád lírája mutatja, hogy érzékelhető világát fürkéssze, és befelé hallgatóddzék. A belső tárnákból fejtheti ki azt a személyesen megélt és nem szükségszerűen tapasztalatai drámát, mely az emberiség kísérlete az egyénben.

Ha az újabb magyar lírának van gyöngesége vagy hibája, és melyik ars poeticának ne volna, hiszen minden igenlés egyszersmind tagadás is, akkor az két eltérő fölfogás szélsőséges követése. Egyes stílusformákon nagyon is látszik a világirodalmi minta, ahelyett, hogy egy-egy sikeres költői műhelyt úgy tanulmányoztak volna, ahogy a szobrász a kőfaragás vagy a bronzöntés technikáját. Más nyelven hasonló anyagkezeléssel, eredeti világlátással önálló művészi látást lehet kialakítani. Azután, hogy Tóth Árpád eljutott a világfájdalomtól a tragikumig, és kései remekeiben a tragikumnak egyszeri értelmet adott, hol az egyéni drámáét (Jó éjszakát!), hol a történelemét (Aquincumi korcsmában), hol meg éppen a technikai civilizációét, szkeptikus végkicsengéssel (A Marson), hasonlóképpen hasoníthatja át az idegen példát a szuverén költő.

Szélsőséges és illogikus a másik álláspont is, mely egyesegyedül a hazai hagyományokra és elődökre tekint. Tipikus példa erre a Csokonai-, illetve az Ady-iskola. De Csokonai világirodalmi ismerete átélten széles körű és gazdag volt, a párját ritkítóan intuitív Adyé pedig mély. Aki csak Adyt akarja követni, hamar választ le egyetlen gerezdet kerek életművéről, rendszerint azt, melyen Nietzsche hatása üt át.

Az újabb magyar költőnemzedékek már nem élik át a műfordításnak az ötvenes, hatvanas években magasra szökött lázát. Oka egészséges: az eredeti műveknek tágabb a terük és kevesebb a korlátúk. Az én nemzedékem és a korban, érdemben közvetlenül előttem járók a szükséges rosszból csináltak erényt. A műfordítói tevékenység azonban jelentős szellemi haszonnal is járt. Ez elsősorban nem is az idegen műhelyek, hanem a magyar nyelvnek és költői formavilágának jobb statikai megismerésére vezetett. A lángelmének is korlátokat szab, de szárnyakat is ad anyanyelve. Bár a legkiválóbb magyar költőfordítók tolmácsolták, a magyar Eluard nagysága nem érezhető — hogyan is sugározna a mi nyelvünkön, amikor az eredeti költőisége, a francia hagyományoknak megfelelően, a bensőségesen aforisztikus kijelentésekben, a retorikai, noha pátosztalan alakzatokban áll, ami viszont a fő magyar versértékektől, az asszociációtól és a képi kifejezéstől idegen.

Ami Tóth Árpád műfordítói fölfogását és gyakorlatát illeti, mindkettő meghaladott, jóllehet átültetései gyönyörűek. A Nyugat nagyjai közül ő törekedett leginkább a költői szépség eszményének megvalósítására, gyakran dúsítva, tarkítva az eredetit. Ha maradt egy betöltetlen szótagja, boldogan iktatott be egy ünnepi jelzőt, az igének még egy szinonimáját — a mai műfordító ilyenkor szívesebben él kötőszóval vagy lehetősége szerint rokon értelmű változattal nyújt meg egy szót, nehogy a stílust megmásítsa. A kortárs műfordítók nem „a legszebb magyar verset” akarják megírni, ahogy Babits áradozott Tóth Árpád Shelley-fordításáról (Öda a nyugati szélhez), hanem párbeszédet alakítanak ki a külföldi költővel, egy másik poétika falán kopogtatnak, és közben próbálgatják, de sosem öncélúan, anyanyelvűk lehetőségeit. Már régóta igazat adok Rónay Györgynek, aki szigorúbban ítélte meg Tóth Árpád Milton-fordításait, mint én: Milton tudósabb költő, lírája elvontabb, mint ez Tóth Árpád érzéki örömtől pezsgő fordításaiból kitetszik. Mindamellett az Örök virágok a magyar költői nyelv maradandóan vonzó csúcsa.

347