Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Lator László: A fordítás: birtokbavétel

hogy ami utánuk jött, az nélkülük nem jöhetett volna. Nemcsak a verseik, a fordításaik nélkül sem. Tóth Árpád fordítói életműve a legszűkebb fókuszú. És többnyire nagyon erősen Tóth Árpádos színezésű. Bizonyos, hogy Baudelaire, Keats, Shelley vagy Poe az ő megoldásaival, hangsúlyaival, mondatépítésével, dallamvezetésével él nemcsak az irodalmi köztudatban, hanem a huszadik századi magyar lírában is. A magyar Holló visszhangját én benne érzem Dsida Jenőben vagy Jékely Zoltánban, Weöres Sándorban vagy Vas Istvánban is. Az olyan formai bravúráriák, mint Musset Velencéje vagy Verlaine Őszi chansonja a zene, a formakezelés, a rímtechnika új lehetőségeit kínálta. De leginkább a magyar Baudelaire. A két világháború közt a költők általában olvastak franciául. De a hatás erősárama alighanem a fordításokon keresztül érkezett. Kál- noky László első kötete, hogy csak a legjellemzőbb példát említsem, nem egyszerűen Baudelaire, hanem a magyar Baudelaire jegyeit viseli.

2. Az én nemzedékem többsége a Nyugat csapásán haladt. Mindennapi kenyerünk volt az ő szájukkal szóló világlíra is. Tóth Árpád őrök virágokját még szinte gyerekkoromban olvastam. S azt a tömény gyönyörűséget, elemi élményt a később eredetiben olvasott költészetek is legfeljebb csak módosították, de átrajzolni, kioltani nem tudták. Olvastam, fordítottam is modernebb vagy éppen rikítóan modern költőket is, de sosem éreztem szükségét a drámai szakításnak. Azt hiszem, hogy a mai magyar líra nagy masszívuma még mindig a Nyugat. Ma is hat, nemcsak lírájával, hanem műfordításaival is.

3. Az idegen nyelven való olvasás az ötvenes években (nem számítva persze a Nyugat iskolájában nevelkedett négy nemzedék még élő tagjait) kiment a divatból. Már csak azért is, mert a kortárs nyugati lírához, s általában: a kortárs irodalomhoz, csak bajosan lehetett hozzáférni. Legfeljebb könyvtárban, ott is csak ehhez-ahhoz. Hiányzott az az ösztönző szellemi légkör is, amely valamilyen irányban elindíthatta volna a mozduló érdeklődést. Mikor pedig a fiatalokban már feltámadt a kívánság, hogy felfedezzék és hasznosítsák a világirodalom még bejáratlan tájait, már nagyon sok mindent elolvashattak magyarul. De akármilyen teljes lett is idővel a kép, az idegen költőkkel való találkozásból valahogy mégis hiányzott a megkívánás, az idegen szöveggel való küszködés, az újjáteremtés láza. Persze, a lefordított költészet is hatott, olykor igazán termékenyítőén, tökéletesen szervült. Hatott még olyanokra is, mint Illyés Gyula: nagyszerű öregkori lírája kétségtelenül adósa a modern angol költészetnek. De hát ő volt akkora költő, hogy bármiből tanulni tudott, fejedelmi szuverenitása sosem látta kárát. De nem mindenkinek volt ilyen szerencséje. Ma a befogadás általában szervetlenebb, egészségtelenebb, mint Tóth Arpádék idejében. A késztetések sokszor esetlegesen, kerülőutakon, félrehallásokkal terhelve érkeznek el hozzánk. Felfedezünk olyasmit is, amit nem érdemes, amit valahol valamilyen divat egy pillanatra feldobott, s mire mi itt ráharapunk, ott már talán el is felejtették. És mert, nyelvtudás híján, a világirodalmi tájékozódás inkább csak széliében terjeszkedik, s ritkán ereszkedik igazán mélyre, a hatás is a felhámot éri. A Nyugat nagyjai még többnyire zárt, szigorú formában írott verseket fordítottak. S ennek óriási volt a mesterségbeli haszna. A ma divatos irányzatok, igaz, olykor csak látszólag, nem formaigényesek. Ezért is van, hogy mai líránk jó része lomposabb, tisztátalanabb, mint amilyennek én látni szeretném. De hadd tegyem hozzá, hogy a harminc-negyven évesek közt megint vannak, ebben az értelemben is, tudós költők. Elsősorban angolul tudnak, s ketten- hárman oroszul. A latin nyelvek szinte teljesen visszaszorultak. Igaz, kevesebb is ott a felfedezni való, mint Tóth Árpádék idejében.

345