Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Tandori Dezső: Az eredendő vers-élmény nyomában
a természeti szél-élményre mintegy öntudatlanul elmormolhatom bármikor, feljebb-értékelve a valós történést. . . S nem csupán az a lényeg, hogy a verstani eszköz szokatlanja — az a két, ,,jj” és „nagy betű”, rendhagyó, kettőző hangsúly — korántsem a megalkuvásra, a „metrum” rémuralmára hívta föl figyelmemet, hanem a költészeti szabadságra, mely a megoldás kényszerével oly üdítően jár együtt, annyi esetleges bájjal hat; hanem a vers nagy lélegzete érintett meg, a továbbindázás és tágas kibontás elve, módja, eszköztára szolgált tanulságul. ,,... Te láthatatlan! jössz, és mintha mord / Varázsló űzne szellemrajt, szalad / /A sárga s éjszín s lázpiros csoport: / A pestises lombok holt népe ...” És a sorvégi megszólítás megint: „Te...” Beláthatatlan távlatokat nyitottak ezek a szavak, kapcsolódások; talán méretarányban is meghatározta — kihívásként — mindazt, amit csinálni kényszerültem s akartam végül, ez a vers-élmény. Alighanem függetlenül attól, hogy tudhattam: „a legszebb magyar versnek” is nevezik a Shelley—Tóth művet; és nem „csak” egy műfordított költemény volt a számomra a nyugati szél ódája — balladája?! az emlékezet mintha így elevenítené, saját múltjaként —, de nem volt „a szent” műfordítás őrhelye sem. Hangalakjával, ívével, szólalásával hatott. Jóllehet nem volt eredendően me- diterráneumi az élményvilágom. 7. „Ki felvered nyár-álmából a kék / Földközi Tengert. ..” Mily sokszor jött elő ez a másfél sor is. Vajon miért? Mik az ősképek, ha költészetiek? Az e-hangzók ... a rájuk következő mélyebbek . . . rétegződést sugalltak a tudatnak, az érzékeknek, „a szívnek”. A „Baiae öbliben” szépséges hangkenődése! A visszatérő ódaiság, az „óh, halld dalom” emberközelsége ... A váltások idegig borzoló tanulságai! A hirtelen nekilendülések . . . mintha a szélfúvás elemi élményét egyenértékűen adta volna egy-egy ilyen kezdet: „Ha lomb lehetnék...” S persze, a talán kicsit idegenebb „bús” szó .. . melynek elfogadásához, és egyáltalán, minden stilizáció mély lényegiségének megsejtéséhez, valóban az érle- lőbb évek kellettek . . .! „Vinnél, bús avart. . .” És hány s hány — számomra ma — fontos sor kimaradt figyelmemből; nem is térek ki ezekre, hiszen oly messze vagyok tőle, hogy tárgyam mozzanatait elemezzen . . . emlékezem csupán. Marad a „Legyek hárfád, mint hárfád a vadon ...” A „Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!” alapvető óhaja, vágya, elérhetetlenje . . ., más szférákba áttéve... és ebből az örök-általánosból, mindig-megfájdítóból a nagy záró sor hadd emelkedjék ki még egyszer: „Késhet a Tavasz . . .” Nem szabad unos untig ismételni. 8. Keatsig nem jutottam el Tóth Árpád révén akkor; talán Shelley közvetlenebb, vonzóbb romantikája zárta el ezt a fő utat? Pedig Az őszhöz mily ne- kem-való sorokat rejt-tár: „Tücsök cirpel, veresbegy is dalol:... / S gyűlő fecskék zajától zúg az ég . . .” A telt, mégis egyedi-esetlegessel gazdag megformálás jellemzi a legnagyobb Tóth Árpád műfordítás-sorokat. Nikolaus Lenau Puszta semmi. . . kezdetű verse ma erre figyelmeztet: mily jelentős vívmányokként állhatnak egy-egy műfordítói életműben a magányos versek . . . egy-egy költőtől egy-egy, legföljebb két-három költemény. Tóth Árpád kora — az a kor —■ tette vajon? A választás igénye? A szokás? A kényszer enyhesége? Megannyi jelentőségteljes kezdemény magaslik nála ekképp; Goethe még, Rilke . . . s Keats a hatalmas tömbökkel is szinte jelzésként van jelen! Mennyi minden változott azóta. Sem rosszabbra, sem jobbra . . . másra; csaknem „egy világ” — és ez a költészetben eonnyi sok! 9. De ami nem változott: az érvény és az eredendőség érvényes és eredendő 340
