Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Tandori Dezső: Az eredendő vers-élmény nyomában

kritériumai. „A puszta semmi int, amere nézek; / Agyonpéldázott vándorút az élet. .Ez a Lenau-vers kezdete; nemcsak tartalmi evidencia, hanem a Lenau- hang leghitelesebb változata is. Vagy ez a sorpár: ,,De létünk zord erők kezén forog, / S ütődik perctől perchez, s törve már ...” A perc szó az időt és az Ízületet mintha egyszerre jelentené érzékletesen; érzékcsalódással; a műfordítói szóválasztás realizmusával. Vagy, még mindig ugyanitt, egy másik virtuóz-hely: „Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog / A tikkadt föld porán, amerre jár ...”

10. A holló, talán mert egész műfordítói „verseny” alakult ki körötte, nem vált ilyes élményemmé; méltatlanul. Igaz, kezdete éppen Tóth Árpád megfogalmazásában maradt meg emlékezetemben: „Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, ' S furcsa könyvek altatgattak, host mesékből vén bazár ...” Érdekes, hogy Alfred du Musset könnyed verse, melyet Tóth Árpád szintén magyar remekművé kalapált-ötvözött, hírességének eleve kisebb volta miatt közelébb tudott kerülni ahhoz az olvasóhoz, aki egykor voltam: „Velencén rőt az este, Nem ring a bárka teste, / Nyugszik halásza mind, / Lámpás sem int.. .” Vagy, miért épp ez a két szakasz? —: „Fekszik párfőmös ágyban / A szép Vanina vágyban ' S aléltan, még ölel —, / így alszik el. / / S Nárcisa a bolondos, / víg gondolán kalandos / Mámor közt hajnalig / Dalol, iszik ...” Miért éppen ezek a túlzottan is cselekményes szakaszok maradtak meg a fejemben, ki tudja?! Ráadásul a ,,kalandos”-t „kalandozónak mondom fel mindig; és a versszakot nem is nagyon tudom már pontosan folytatni. A műfordított versek sorsa a műfordítatlan versekével azonos. Maga az anyaggá-lelkesülés számít; mármint a léleknek, aztán. A szerző, a körülmények, a fordító: az innenső parton maradó „anyagtalan test”. Ez a versnek magának — hadd merjem így mondani — diadala.

11. Megvan a sorsa a híres versek közelítésének is; és tulajdonképpen a közelítés ténye a lényeg, bármi sors „jó”. Megint Babits könyve keltette azt az izgatott áhítatot, ahogy Wilde A readingi jegyház balladája című költeményéhez — a Tóth Árpád féle fordításhoz, persze — bátorságot merítettem. 1954—55 táján egészen más dolog volt 16—17 éves versolvasónak lenni, azt hiszem, mint ma. De ez sem fontos; valószínű, hogy más hatást tesz ez a híres záró versszak is, elmúltak felette még idők; hadd idézzem azért, hiszen belém ivódott: „Mert mind megöljük, amit szeretünk, / Tagadni ne is akard: / Van úgy, hogy zord nézés is öl, / S van méreg, bókba takart, / S a gyávák gyöngéd gyilka csók, / De a bátrak fegyvere kard.” Elgondolkozom ezen, már valami tapasztalatok küszöbéről is visszatántorulva; s ha a vadromantikát elvetem, ha ezt a hártyát lehántom, mennyi igazság szólít meg! Mind megöljük, amit szeretünk . . . illetve, amit szeretünk, az is mind megöl minket; és így tovább. Most látom, még igazi elolvasásra vár ez a ballada; természetesen, az Arany-balladák élménye nyomán vált legalább elvi izgatószeremmé; ismerjük ezt a lélektant: amiből már van valamink, s ami — öl! — megragadott, lenyűgözött, kell abból az esetleges többlet, a periférikus is; nem szólva arról, hogy Wilde-nak ez a verse nem periférikus mű, és Tóth Árpád nagy lélegzetű remekszabása. Még valamit: nemrégiben, regényemhez, gombfocitornát játszottam, kupát... és ott szerepelt az angol III. vagy IV. ligás Reading csapata. Megilletődően kísértem figyelemmel eredményeiket, s ebben a versnek volt kizárólagos szerepe. íme, a költészet — nem is oly rejtélyes — áttételeződései!

12. Efféle eset a következő is, melyet rajzzal szeretnék illusztrálni; mi több, ennek ürügyén — de szervesen! — két munkámat közzétenni itt, engedelmük341