Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Láng Zoltán: Az eső majd eláll (novella)
— Miért nem szóltál hamarabb? — kérdezi szemrehányóan. — Legalább a hivatalba ne mentem volna el. — Ami megtörtént, megtörtént — húzok egyet a sörből —, de nincs tovább. Elmarad a háztető, az eső, a fegyver, az álmod . . . — Már megálmodtam az éjjel — vág a szavamba —, úgy, ahogy megírtad. Vitorlázógép voltam, légörvénybe kerültem, lehúzott, szétestem darabokra. — Ne hülyéskedj. Ilyet nem álmodik senki. — Én igen — mondta Steckó egyszerűen. — Ne vitatkozzunk — kérleltem —, az a történet elejétől a végéig hamisan csengett. — Mit számít az? Hát nem elég, ha velem megesett? — Nem. Az nem érdekel senkit. Odakinn kapuzaj. Bizonytalan, távolodó léptek az utcán. „Se bajusz, se szemüveg” — helyesbítek. „Sovány, barna arc, mélyen ülő fekete szemek. S az aktatáska szóba se jöhet.” Elcsöndesedik az udvar, csak a cseresznyefa levelei zizegnek halkan. — Min merengsz? — rezzenek fel Steckó hangjára. — Valaki eltévesztette a házat. Megesik. Ha jól emlékszem, nem beszéltünk többet. Sem akkor, sem később. Találkozásunkat követően még összeszedtem azt a néhány levelet, amelyeket neki tulajdonítok, s ami a Steckó Összegyűjtött Levelei anyagát képezi. Egy bőrönd fenekén őrzöm, ruhásszekrényem legalsó polcán. Habár a levelek nem tartalmaznak semmit — Steckó utalása szerint —, ami valóban megtörtént volna, megpróbálom befejezni azt a napot, amelynek elbeszélésébe belekezdtem. Nem akartam semmi valótlant írni, ezért ellátogattam Steckó Holdvilág utcai lakására is, ahol egy bizonyos Eff úr nyitott ajtót, akiről a Levelekben nem esik említés. Az öreg Vizsnoki viszont, a nyugdíjas ebtenyésztő, a személyleírás alapján rögtön ráismert. Tehát, feltételezéseim ellenére, Steckó valóban létezett. Miután elváltunk a Révész előtt, legjobb barátját, a mozigépészt kereste fel. A mozigépész barátja (Steckó), aki hátával a csempekályhának támaszkodva ül egy konyhaszéken, közelebb húzódik az asztalhoz. Két pohár várja, hogy teletöltsék őket. — Mennem kell néhány percen belül — pillant Steckó a csergőórára. A mozigépész, enyhén kopaszodó, harminc körüli, barna férfi, leül barátjával szembe, és tölt. — Indulok, még mielőtt megérkezne — szedelőzködik Steckó. — Már itt van — mondja kurtán a mozigépész. — Mikor érkezett meg? — Amikor a szekrényben kajtattam az üveg után. — Biztos vagy benne? — Holtbiztos. Steckó felsóhajt, a csukott ajtót nézi. — Most hol van? — kérdi suttogva. — Itt áll az ajtóban, ahogy szokott. — Mikor fog elmenni? 330
