Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Láng Zoltán: Az eső majd eláll (novella)

— Többnyire elmegy reggel. De van úgy, hogy napokig ottmarad.

Steckó eltöpreng egy darabig a pohara fölött.

— Te! — kapja fel hirtelen a fejét. — Lehet, hogy valami rokonod jött, vagy egy rokonod rokona, és várja, hogy beengedd.

— Ugyan — inti le a mozigépész —, akkor kopogtatna.

— Igaz — majd minden meggyőződés nélkül: — reggel el fog menni. Emberek járnak az utcán, nem állhat az ajtódban egész nap.

— Miért ne? Te mit tennél a járókelők helyében?

— Azt hiszem, semmit — csüggedt el Steckó.

Hirtelen felpattan, az ablakhoz lép, arcát az üvegre tapasztja.

— Oltsd el a villanyt, így nem látok ki — szól hátra.

A mozigépész megindul a kapcsoló felé, de félúton, a szoba közepén megáll.

— És ha nem áll ott senki? — kérdi. — Ha nem áll ott senki, akkor mit csinálunk?

Steckó feltépi az ajtót, keresztül az udvaron, végig az utcán, ott a vonat. Már utazik.

A fülkébe belép a nagyapja. Hét éve temették, akkor volt utoljára együtt a család.

— Szabad lesz? — kérdi.

— Nyugodtan, tessék csak. — Steckó előzékenyen nyúl a csomagja után.

— Majd én. — Az öreg nem változott semmit.

Leül, sült csirkét vesz elő, bicskával vágja a kenyeret hozzá, ölébe újságpapírt tereget.

Katona lép be.

— Háborúból? — kérdi Steckó nagyapó.

— Onnan — húzódik közelebb a katona. Mindhárman eszegetnek.

— Volt nekem egy barátom. Nem ismerte? Olyan erős legény volt, amilyent ma már csak a gyermekek tudnak elképzelni. Lelőtték.

— Sokat lelőttem — csámcsogja a katona —, de valami rémlik . . .

— Nagyon rég. Csak arra lennék kíváncsi, mi látszott a szemében, mikor megkapta azt a golyót.

— Semmi — feleli a katona, ujjait nadrágja szárába törölve —, olyan volt, mint bármelyik halotté.

— Háború volt — sóhajt fel Steckó-nagyapó.

— Háború — a katona bólogat, alszik, ott sincs, Steckó magára marad, s vele a csontok újságpapírba csavarva. Majd, ha megérkezik, várja terített asztal, vetett ágy.

Majd ha megérkezik, leszáll, s tőle öt lépésre egy lány, mondjuk szőke, kék szemű, barna, igyekeznek egymásra mosolyogni, s addig-addig erőlködnek, míg üde és kedves lesz az arcuk. Hirtelen elkomorodnak — túlestek a találkozás örömén.

Az eget egy jegenyefa szeli ketté, csúcsán pihen a nap. Nem. Pince és köd- szagú a város. Utca utca hátán, kalapos járókelők, arcuk újságba takarva, úgy sodorja őket a szél. Végre elérnek a házhoz, a fecskefészek is ott van, Steckó elégedett lehet. Nadrágját élére fogja, szépen a szék támlájára teszi majdani gyermeke anyja, összehajtogatja az ingét.

— Látnak — figyelmezteti suttogva Steckót, mikor mellébújik az ágyba.

S ha az eső majd eláll, ki lehet nyitni az ablakokat.

331