Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész

Immár az egész szín világos. Minden díszleten áthaladnak, mintha nem volna ott semmi, mintha széles utca volna minden.) Menjenek linnen, ne obégassanaik itt... nem hiaUlják, menjenek hiaza sími! MENJENEK HAZA SÍRNI!

MAGDÓ: Istenem, ián édes Istenem . . . (Elájul, Hansi a karjában viszi. Potacs- káné felzokog. Gerzson simogatón, gyöngéden támogatja. Mivel Libényi eltűnt, ők is lehúzódnak a bástyáról, de nem látszik, hogy hova. A rendőrök is eltűntek. A bástya üres. Most az eddig is látszó árnyékoszlopot mintha szél rázná: rezeg. Eltűnik, s helyette, alulról a bástya fölé, mintha a földből, bitófa nő. Üres. Csend van. Hirtelen csikorgón a bitót magát húzza valami a magasba, a zsinórpadlásra föl. Helye üres marad. Kis szünet. Most

baloldalon a bástyára Mayer jön Hűdével, szinte maga mellett vonszolja a fiatal nőt. Átjönnek lassan jobboldalra. Megállnak. Bámulnak a lassan újra megjelenő rezgő árnyékoszlop felé, amely mintha az égen volna. Baloldalon lassan jön valaki, egyedül. A császár. Mögötte felbukkan egy pillanatra az ezredes. De. eltűnik, mert a császár intett: hagyja magára. A császár megáll a baloldalon. A lélekharang most megszólal. Valahonnan a mélyből Magdó és Potacskáné zokogásának hangját ismerjük fel. A császár és a könnytelen szemű Hilde majdnem egyszerre vetnek keresztet. Mayer fogja Hildét. Sötét.)

(Függöny)

VÉGE

321