Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Parancs János: Kesernyés párizsi följegyzések: Esték a Cité Universitaire-ben, A keserű vád (versek)
PARANCS JÁNOS Kesernyés párizsi följegyzések ESTÉK A CITÉ UNIVERSITAIRE-BEN A megszokott környezetben is nyomasztóak lehetnek az esték; idegenben és magányosain még inkább azok. Olykor mintha az alvilág törne elő, mihelyt besötétedik. A napközben sugaras, delejes dolgokra valahonnan ólmos árnyék vetül; s ettől elnehezülnek, deformálódnak. Mint üszkös seb szája, csatomabűzt árasztva megnyílik a mélység: a barnányos sarkokból gnómok és törpék, kusza és torz alakok csúsznak elő. Visszataszító, romantikus maskarák. Persze, csak képletesen. A valóság ennél szürkébb, könyörtelenebb. Látszani semmi se látszik; kívülről nézve minden mozdulatlan és néma, kopottas és kicsit poros, mint olyan kollégiumi szobákban, ahol ritkán takarítanak. Ám ha itt esténként egyedül maradsz: az asztal, a lámpa, a szék, az ágy, ellened fordul mind, és gyilkos kuncogásuk megaláz, naponta megszégyenít. Erőtlen vagy és tehetetlen fajankó — súgják —, önmagadat egyedül elviselni se képes árnyék, visszhangtalan senki ember, kisebbségben pislákoló mécsláng, aki nem is létezik. Nézz a tükörbe, nincs benne kép, üres és makulátlan. Jobb, ha tudod, káprázat vagy csupán, szétporló 'semmiség, amit a .többiek unalmukban, szórakozottan vetítenek maguk elé, de ha a tekintetük elfordítják rólad, nem vagy, s mintha nem is lettél volna, helyeden hiánytalanul összeforr, sima a tér. Ne jajongj hát és ne .siránkozz, nélküled is hibátlan, boldog az emberi teljesség. Hát valahogy így, ilyen egyszerűen és közönségesen támad a homály, a nappali fény fonákja. Szavait cáfolni nehéz, csaknem reménytelen, hiszen jórészt igazat állít, s amiben mégsem, az csak bátortalan óhaj, csalóka esély. A KESERŰ VAD Egyre több, amit elveszítek, s amit nem látok soha többé. Kezeim közt porlik szét lassan az evilági remény gyönge lángja: a szikrázó, szűzi rózsa. Egy ideig őrzöm majd illatát, aztán elpárolog az is a tudatomból, mintha méltatlan volnék még az emlékére is. Tudom, hogy nincs segítség. Csak a tompuló érzékszervek enyhítik valamelyest a kínt, a szégyent és a szomorúságot. Ám az elsivárosodás tart tovább, kifelé egyre láthatóbban fokozódik. Párizs, 1986 február 322
