Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
azért, mert oly szátlan vagyok. (Kis csend.) HILDE: Az ezredes megígérte: a családodnak inam lesz bántódása. A barátaidnak se .. . LIBÉNYI: Nékik nem ds lehet. Senkitől nem kérdeztem soha semmit, csak válaszoltam nékik. Egyetlen dolgot kérdeztem életemben ... és ez az én művem .. . egyetlen kérdés: minek ez a császár? Erre az egy kérdésre tartogattam mindent ... (A cölöp árnyéka felé mutat.) Megvan a jutalma. (Hirtelen.) Tudod, mire gondoltam örökösen, Hilde? HILDE: Mire, drágám, mire? LIBÉNYI: Hogy .most már melyik is az én művem? A sok ruiha, amit szabtam, varrtam a honvédeknek, a tiszt uraiknak, nektek — vagy pedig ez a kés. Igen: a császár sebe — az az én művem. Valahányszor csak égni fog, vagy szúrni, sajogni, viszketni, mert változik az idő, eső lesz vagy napf ény — a császár kénytelen arra gondolni: élt egyszer egy szabósegéd ... s hátha mások támadnák nyomában ... (Kis szünet.) Hogy a másik halála igazi mű lehet — miár nem érzem bizonyosnak, Hilde. De mégse bántam meg semmit. Mert az nem lehet, Hilde, hogy mindig csak mi féljünk mindenkitől, csak mi — sokaktól, vagy egyetlen embertől, de műtőiünk soha senki, soha... Az nem lehet... Azt Isten sem akarná . .. (Hirtelen.) Látod, mennyit beszélek? De most már élhallgatok, nehogy még szégyenszemre épp akkor kedveljem meg a beszédet, amikor... el kell búcsúznom tőle mindörökre . .. (Mosolyog. Először igazából. Hilde csendesen sír.) Ne sírj. Ezt a szegénykéit itt a hasadban azért mégsem kellett volna . .. viseli majd az apja bélyegét . .. HILDE: A vizsgálóbíró megígérte ... az ezredes ,is .. . a kapitány . .. LIBÉNYI: Legalább ígérjenek! Már az is valami . . . azziall is tovább húzzátok! De a családomat ne alázzák meg ... Ügy írtam meg a vallomást, ahogy végül is kérték. Egyszer . .. még egyszer . .. harmadszor .. . Azt írtam bele, hogy láttam: a császár a saját lábán megy el a bástyáról . . . (Kis csend.) HILDE: De hiszen . . . úgy is volt. . . LIBÉNYI: Valamit elkottyintott nékem a tömlöcőr. Lehet, császári ruhába öltöztettek egy embert, hogy lássam, nem halt meg ... De — meghalt... Ez az én reményem. HILDE: Ez a te reményed, drága kedvesem ... ez a gyermek ... a te reményed. LIBÉNYI: Menj el. Most már menj el. Magdót ne engedjétek ,ide. Még őt is — mem bírnám ki. Mayer urat üdvözöld nevemlben. Ne haragudjék, hogy nem tudott vélem társalogni... (Jön a Tömlöcőr.) TÖMLÖCÖR: Asszonyom, az idő lejárt ... Még a pap is jön ... (Ezt súgja, Hilde arca elborul.) Az ő idejéből már nem szabad elvenni semmit, asszonyom ... HILDE: Isten veled, édes egy uram, isten veled. Kérlek, tedd ide a kezed, csak egyszer, itoönyörgök ... (hibényi szemét lehunyja, odateszi, gyorsan elkapja, mint aki parázshoz ért.) LIBÉNYI: A kis szabó meséjét... sohase mondd el néki. (Hilde zokogva rohan ki. Az őr utána. Libényi ledől a priccsre. Itt most sötét, a bástyán világosság lesz. Jön az Ezredes, szembetalálkozik a Kapitánnyal.) EZREDES: Jó, hogy látom. Remek hírem van ... a császár már nem haragszik azért a féltékenység! magyarázatért... KAPITÁNY: Nocsak. EZREDES: Épp ma reggel találkoztam vele. Azt mondta... valami jót mondott ... Várjon csak . . . Néha szellemes is tud lenni. . . No igen .. . Hogy egyáltalán nem takiintályromboló, ha egy császárnak csábos a külseje... Ő hűtlen lehet másokhoz, csak hozzá ne legyen senki hűtlen ... Még mosolygott is ... És végül azt mondta: Jobb egy hűséges nép a nőcsábító felség oldalán, mint egy menyasszonyához hű császár, akihez viszont a népe hűtelen. .. s ezt épp a bajor hercegnő társaságában mondta . . . nagy a szerelem közte 'és Erzsébet között. . . KAPITÁNY: Ezt mondta? EZREDES: Ezt. KAPITÁNY: Én bolond! Hiszen tudhattam volna! EZREDES: Micsodát? KAPITÁNY: Hogy a császár nem megy bele az efféle szoknya-oldaQról való megközelítésbe . . . éppen a nagy szerelem 318
