Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
Iáit — az már volt egyszer, és több nem lesz soha! LIBÉNYI: Én nem Is lehetnék Jézus Krisztus, uram. (Nem ijedt meg.) KAPITÁNY: Miiért me! Miért ne lehetne a szabóseg-édből Jézus Krisztus! Hiszen az meg egy ács (fia volt, nemde? Úgy van, máért ne?! (Vörös, rikácsol.) LIBÉNYI: Mert ő fegyvert soha nem emelt volna senkire. De én igen. Ámde Krisztus engem is megváltott a kereszten, engem is, aki fegyvert emeltem a birodalom koronás emberére. KAPITÁNY (arcába bámul): Se közönséges ember, se Krisztus. Hát akkor mi volt maga, Libényi ? (Csend.) LIBÉNYI: Merénylő, uram. KAPITÁNY: Persze: közbülső. De azért mégis emlékezett a paip szavára: ki végzi él tehet yetted? Emlékezett! LIBÉNYI: Végig a fülemben csengett, uram. KAPITÁNY: Csakhogy ez nincs a Bibliában ! LIBÉNYI: Akár benne -is lehetne . . . (Csend.) KAPITÁNY: Szóval ezekre nem tanította s nem biztatta senki? Csak a lelkiismeret, igaz? LIBÉNYI: Senki más, u-ram. KAPITÁNY: Se magyar grófok, se költők, katonák, nagypolgárok, parasztok, munkások ... senki.. . LIBÉNYI: Senki, uram. KAPITÁNY: Se Bakunyin tana! LIBÉNYI: Se Bakunyin ... KAPITÁNY: Marx se, igaz? LIBÉNYI: Igaz. KAPITÁNY: Csak a lelkiismeret. LIBÉNYI: Csák -a ilelkiismeret. (Hosszú csend.) KAPITÁNY: Eljutottunk tehát 1853. február 18-ig ... tegnapelőtt délig . .. Amikor is ... (Elhallgat.) LIBÉNYI: Megöltem a császárt. KAPITÁNY (nem néz rá, kis szünet után): Franz Joseph Habsburgot... LIBÉNYI: A császárt, uram. Anyám mesélte, mikor kicsi voltam, nem tudván, mit csinálok, megcibólitam a haját, még tán pofon -is ütöttem . . Anyám pedig tette magát, hogy sír. „Szegény édesanyját megütötte a kistfiia ...” S akkor én azt mondtam; ,-N-e sírjon, mama, nem a kisfia ütötte meg . .„Hát ki ?” — -kérdezte anyám. „Csak Jancsika” — válaszoltam én. (Apró szünet.) Nem Libényi ölte meg Ferenc Józsefet. A merénylő a császárt. (Kis csend.) Mikor lesz a temetés? KAPITÁNY: Ott akar tálán -lenni? (Nem cinikus. Mord.) LIBÉNYI: Én akkor -már másutt leszek. KAPITÁNY (komolyan): Azt meghiszem. (Más hang.) örült, mikor megtudta hogy császárunk halott? (Nem pillant rá.) LIBÉNYI: Nagy boldogság volt nekem, uram. (Komor.) KAPITÁNY: Zordul szokott örvendeni, Libényi. (Megállapít.) LIBÉNYI: Én -ha őr-vendek is, szomorú vagyok. KAPITÁNY: És miért örült? Gyerünk! Miért örült?! LIBÉNYI: így figyelmeztettem minden zsarnokot: ne merjék bántani más emberek hazáját, KAPITÁNY: Mit -akart e tettével még bizonyítani ? LIBÉNYI: Hogy -nincsen legyőzhetetlen ember. Legyen -király vagy császár. Ha más nem: a véletlen, az -alkalom bosszúl- ja meg, ami-t a szükség nem tudott. KAPITÁNY: A szabók véletlene! (Dühödt lesz.) LIBÉNYI: Én ott -akkor nem voltam szabó. KAPITÁNY: Hát? A csákvári gyerek, vagy -mi? LIBÉNYI: Nem tudom pontosan. KAPITÁNY: Végzet. A császár sorsa. Angyal. Sors-szabó! (Gúny.) LIBÉNYI: Tudom már . . . tudom már, -mi voltam ... KAPITÁNY: Mi? LIBÉNYI: Fenyegetés. ( Csend.) KAPITÁNY (szinte ernyedt): Válasszon, Libényi. Féltékenységből öl-t és akkor megmenekülnek az ártatlanok ... vagy filozófiából, amiről azt se tudj-a, mi fán terem — és akkor megtorolják. (Libényi megtörli verejtékes homlokát.) LIBÉNYI: Értem én, mit mond, uram, értem jól . . . itud-om én, mi nyugszik vállamon ... még -most is ... -tudom ... érzem . .. KAPITÁNY: Tehát? Szerelmi féltés? 310
