Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
ban vallók magáinak, mint maga nekem . . . LIBÉNYI: Ne ijesszen meg, uram. KAPITÁNY: Hát figyeljen. Láttuk az első esetet... Amikor is a megtorlás jogtalan és szégyenletes volna. Nézzük a másikat. Ha magáról kiderül, hogy őrült, a (megtorlás szintén jogtalan. A nép nem félelős őrültjeiért. LIBÉNYI: De én nem vagyak őrült, uram. KAPITÁNY: Mindenki azt mondja. Nézzük a harmadik esetet... Ha kiderül, hogy féltékenységből tette, merthogy az az ostobaság fordult meg fejében, hogy nénj-e netán császárunk kedvese ... Ez sem nyújt ürügyet a megtorlásra. Ez végül is magánügy volna, még akkor is, ha a császár is benne van. LIBÉNYI: Értem, uram. De én nem vagyok bolond, hogy a császártól féltsem a nénémiet. Én legfeljebb Hamsától féltettem, de még nem is annyira tőle, mint a bécsi flasztertől, és mint édes öccse féltettem, uram .. . KAPITÁNY: Libányá, maga bűnös játékot folytat. . . maga mindenáron a megtorlások felé vinné a dolgokat! LIBÉNYI: A kapitány úr azt mondta, miivel egyedül cselekedtem, más senki felelősségre nem vonható énmajtam kívül. KAPITÁNY: Valóban ez volna természetes. De maga mégiscsak egy nemzetnek a tagja. Magának gondolatai vannak .. . hazafias érzülete ... így hát egy személyben megtestesít valakiket. . . egy szeillemet. . . jelkép Itehet magából. Vértanú/ S egy mártírért már megbüntethetik a sokaságot! Érti?! (Csend.) LIBÉNYI: Ilyesmit én sose akartam, uram. KAPITÁNY: Hogy maga mit akar, az egy dolog, s megint más, hogy mit csinál magából a nép, az utca ... a lehúzott füg- gönyű házak belseje ... a suttogás .,. mert ott dőlnek el a dolgok ... A suttogások szívében, érti? LIBÉNYI: Épp azért akartam mindent egyedül tenni, hogy senki más ne bűnhődjék értem, és hogy ne árulhasson el senki, csakis én árulhassam el önmagamat ... És azért akartam magamban cselekedni, mert oly nagy volit a szigorúság, hogy hia két embert együtt láttak az utcán — már (azokra is lecsaptak. Kivégzés, börtön, kivégzés, börtön, emigráció! Ez volt, ez van, uram. Hát nem akartam az eredményt kockáztatni. . . KAPITÁNY: És mégis büntetni fogják magáért a többit! Érti? Fejek fognak lehullni magáért, Libényi, érti? (Kis csend.) LIBÉNYI: Dehát miért?! (Magába ros- kad.) Miért? KAPITÁNY: Mert maguk mind ostobák! Ostobák ... (Liheg.) LIBÉNYI: Mit kellett volna tennem?! Lapítani, mint a legtöbb? Én megértem őket! De mégis kell az intés. Vigyázzanak, csak tetszhalott a szabadság s nem halott! KAPITÁNY: Hallgasson, szerencsétlen, hallgasson! Ne petőfizzen itt! (Felemeli kezét ütésre. Aztán leejti.) LIBÉNYI (megdermed, „ilyen" még nem volt, hogy a másik ráemelje kezét): Kérdezzen, uram. És aztán vigyenek, ahova kell. KAPITÁNY: Nem hinném, hogy megszánta a szegény igrófok sorsát! LIBÉNYI: Pedig megszántam, uram. KAPITÁNY: Egyszerűen nem hiszem! A nagyapja és nagyanyja még fellázadt ellenük! LIBÉNYI: Ö/k akkor éltek, én meg mostan élek. Úgy éreztem, e pillanatban van e haragnál sokkal fontosabb. KAPITÁNY: Éspedig?! LIBÉNYI: Az összefogás, uram. KAPITÁNY: Kik ellen? LIBÉNYI: A császár és az osztrák urak ellen. (Most asztal mellé ül a Kapitány, néha fel se néz, úgy teszi fel a kérdéseket, máskor felugrik, sétál. Minden lehetőt megragad, hogy hasson. Mindent színt, árnyalatot. Mozgást. Mozdulatlanságot, de most főként nem ijesztgetni akarja, hanem a lelkére beszélni.) KAPITÁNY: Új császárt akart, vagy köztársaságot ? LIBÉNYI: Új, Bécsitől szabad magyar köztársaságot, uram. Respublikát. KAPITÁNY (rábámul, felugrik): Egy francot akart maga, Libényi! Azt se tudja, mi az! Politikai analfabéta! Jézus Krisztus lafcant lenni? Pofázzon, mi akart lenni? Jézus Krisztus? Az a hely fog309
