Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
LIBÉNYI (visszaesik ernyedtségébe): Köszönöm, uram. EZREDES: A császárság törvénye itt és most megengedi ezt. Épp itt és épp most mindent megenged nekünk, érted, mert ráz idő -randlkí-vüLi . . . Felfogod te ezt? LIBÉNYI: Azt hiszem, uram. EZREDES: A ki-hallgatódra tehát ne gyanakodj .. . Légy v>ele jóba. Tekintsd bizalmasodnak .. . Testvérednek, Libényi! (Jön sietve a Kapitány.) Mi van? (Félrevonja. Nagyon halkan beszélnek. Most abbahagyják. A Kapitány kiszól.) KAPITÁNY: Elvihetik! (Belép a Töm- löcőr, tiszteleg, elvezeti Libényit. A Kapitány hirtelen észbekapva utánuk kiált az ajtón át.) A ruháját vasalják ki! Borotválják meg! (Zsebórájára néz.) De öt perc alatt! (Lassan visszatér. Épp mint a legelején.) Szóval, ott fent nem bíznak bennem, Ezredes úr .. . A 'legnagyobb főnök .. . (folytatná.) EZREDES (közbevág, előbbre lép a homályból): Ne csináljon abból drámát, amit a belügyminiszter mond . . . (Nagy szünet. Teljes sötét. Közben lánccsörgés, árnyak balról. Fény a Libényi celláján. A fiút épp hozza a Tömlöcör. Most kezéről leveszi a láncot.) LIBÉNYI: Magiint megyek? Mikor fejezik már be? Miikor? TÖMLÖCÖR: Hásze’ -azóta -még alig telt el vagy három nap .. . Mit akarsz, van, akit éveikig vallatnák ... LIBÉNYI: Én felakasztanám magam. És maga se mondja meg . .. senki se mondja meg, hogy bizonyos ilegyiak . . . senki se mond semmit.. . semmit. . . TÖMLÖCÖR: Miről? LIBÉNYI: Maghalt? Meghalt? (Vállát megragadja.) Meghalt? (A Tömlöcör súlyosan a kezére csap, leejti karját, mintha eltörte volna. Kis csend.) TÖMLÖCÖR: Aligha érdemied meg, de azért lásd, ki vágyóik . . . menj oda ahhoz az labdákhoz. No -menj, na! (Libényi tétován a rácsokhoz lép.) Nézz Ikíi a kapu felé... az őrhelyeik felé. Nyújtózz egy kicsit. Ügy... mit látsz? Látsz valamit? LI-BÉ-NYI: Semmit. TÖMLÖCÖR: Mii dobog ott a kapunál? LIBÉNYI: Látom! TÖMLÖCÖR: Mit látsz? LIBÉNYI: -Egy . . . -egy gyászlobo-gót.. . TÖMLÖCÖR: S ha a gyászlobogó ki van téve a börtönre, mit jelent, Liibényi, miit'’ LIBÉNYI (szinte vacog): Mi-mit? TÖMLÖCÖR: Vagy azt, hogy meghalt az -igazgató. .. de az igazgató él. .. A töm- -lö-eőrök is mind élnek és virulnak! Hát akkor ki hallhatott meg .. . Tán egy rab ? Azért nem teszik ki a zászlót! Hát ák.kor ki? Aki a börtönőrnél, az igazgatónál is nagyobb igazgató! Valami nagy-nagy ember, akiért mindenütt kiteszik a zászlót... (Mély csend.) LIBÉNYI (arcán mérhetetlen feszültség oldódik fel, szinte sugárzó): Istenem! Istenem! Istenem! (Szinte élettelenül zuhan a priccsre. Elájul.) TÖMLÖCÖR (morog) : Az -istenit, nekem nehogy valami baja essék. (Rázza.) Még meghasad a szíve -a nagy örömtől. (Egyre hisztériásabban próbálja ébresztgetni, pofozza is. Libényi ocsúdni kezd ájult súgóból.) Most pedig gyerünk! Remélem, eztán még annyira se nehezíted meg a tiszt urak dolgát. Ne feledd, fiiam, itt minden tőled függ. Az is, -ha felakasztanak, az is, ha kitüntetnek. Na, -itt most megcsinálhatod -a jöv-ődet. Ami pedig az áldásodat illeti, amit a múltkor mondtál, rámfőr. De azért a hozzátartozóidnak megmondhatod, én jól -bántam v-ed-ed. LIBÉNYI: Szívesen, uram, csak . . . nekem nem nagyon van . . . Nincs hozzátartozóm, uram. TÖMLÖCÖR: Nincs rökonod . . . egy se? LIBÉNY-I: Nincs, uram. TÖMLÖCÖR (fejét csóválja): No, latokor az áldásoddal maradók! Gyerünk! Most azért ezt visszatesszük... az udvaron át megyünk . . . (Kezére rakja a bilincset. Kikíséri. Fény a vallatószobán. Épp csukódik a szembenlévő ajtó, távolodó bilincs-zörgés. A Kapitány csak áll. Véré jtékes homlokát törli.) KAPITÁNY (suttogva utána): Libényi ... te nem tudod, mii jó nek-ed . . . (Kinyitja az ajtót.) Egy tanút kérek! (Belép Mayer. Közben a százados háttal neki ült le.) MAYER: Samuéi May-er, uram. Elnézést, a rangját nem tudhatom, amíg nem fordul felém ... KAPITÁNY (nem fordul meg): Magát össze kéne kötni Libónytivél, Mayer. De miaga nem -is tu-dhiatja a rangomat, sose volt katona . .. 297
