Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
Jancsi, ilyet azzal a lánnyal nem csinálhatsz ! LIBÉNYI: És te Gerzsonmal mit csináltál? MAG DÓ: Gerzson - féléket otthon is kaptam 'volna, minden ujjaimra százat! LIBÉNYI (izzó szemmel): Nem kaptál volna, mert otthon már kiismertek, mint a rossz pénzt. Szerencsétlen csaladom szégyene! Édes mindnyájunk szégyene! MAGDÓ (megijed tőle): Jaj, istenem! (Kezét keblére nyomja.) LIBÉNYI: Hol az a lator? Bées szajhája! Hol van? MAGDÓ: Jaj, istenem! Segíts! Ez megőrült... meg . . . (Kifut. Libényi lassan utána indul. Sötét. Máris csörög a lánc. A cellarészlet lesz világos. Prices, szalma. Rácsos ablak hátul. Baloldalt ajtó. Parányi folyosó vége. A cellaajtó nyitva, mint mikor szellőztetnek. Jön a börtönőr. A rácsos ablakon kinéz. Nagyon nyújtogatja nyakát.) TÖMLÖCÖR: Ü’hüm . . . (Jön Libényi egyedül, kezén halkan csörög a lánc.) Na, kisétáltad magad? Most ezt szépen levesz- szük ... (Kezéről leveszi a bilincset.) LIBÉNYI: Mért veszi le? Ne vegye le! (Ijedt.) Ne! Ne! TÖMLÖCÖR: Parancs, te! Parancs! (Liheg.) LIBÉNYI: Nem akarok szabad kézzel járni, nem akarok! TÖMLÖCÖR: Félsz tán az indulataidtól? Látod, minél többet vallasz be a tiszt uraknak, annál több szabadságot adnak. Előbb a lábadról, most meg a kezedről. A végén még az lakasztófát is megúszod, istenemre, meg. (Közben levette.) LIBÉNYI (maga elé): Szabaddá teszlilk a kezemet 'is ... Hogy legyen mivel aláírni a halálos ítéletet... Nincs sok hátra, igaz? TÖMLÖCÖR: Nincs. I'lyenlkar javul a koszt is. Nem érezted? LIBÉNYI: De. TÖMLÖCÖR: Akikor jön a sok jó, mikor gyomorbajosok lettünk. A szép lány is akkor hívogat, ha már alul hübádzunk. .. (Más hang.) Azért az utolsó kívánsággal vigyázz, az nem épp úgy van, mint a mesékben szokás.. . . LIBÉNYI: Csak egy kívánságom van. TÖMLÖCÖR: Nékik mondjad! (Mintha pincéből bökne fölfelé.) LIBÉNYI: Őrmester úr, kérem . . . any- nyit mondjon meg ... csak annyit... meghalt? (Kis csend.) TÖMLÖCÖR: De kíváncsi vagy, hallod! LIBÉNYI: Őrmester úr, én semmit se adhatok magának .. . (Ruháját tapogatja.) Nincs semmim... de fogadja ed egy halálraítélt áldását... És mondja meg nekem. TÖMLÖCÖR: Sokra is megyek a halálraítéltek áldásával! Nem kaptam rá parancsot, érted. Ha kapok rá, megmondom, ha nem, nem. (Más hang.) No, indulás. LIBÉNYI: Vallatásra? TÖMLÖCÖR: Noná, a bálba! Osztán most már mondd el végül is nekik, hogy s mint és főképp miért emelted fel azt a kést! Kezdik a türelmüket elveszíteni. Hallod? Mert akkor mi is rosszba leszünk ... mi ketten pedig egymásra vagyunk szorulva, Libényi, hidd él! No, gyerünk! (Kiviszi, sötét. Meggyullad a fény a legényszálláson. A kárpitos bejön, az ágyra dől, felüti at újságot. A nyitva hagyott ajtón át látszik, ahogy Libényi a kabátját felveszi.) HANSI (morogva): Sortűz ... sortűz ... (Lapozgat.) A fene egye meg! (Libényi eltűnik. Most Magdó jön, lábujjhegyen, körmével, mintha az ajtót, megkopogtat- ja az újságot. Hansi felriad az olvasásból. Átöleli.) Édes babám! Édes babám! (Hangjában a szinte észveszejtő szerelem remegése.) POTACSKÁNÉ (hangja): Gerzson, te szóltál? Hol vagy? (Mint aki szeretné, ha ő szólt volna.) HANSI (felugrik): Menjünk innen. . . gyere sétálni! (Veszi a kabátját.) MAGDÓ: Hova? HANSI: A bástyára... onnan majd lenézzük a világot. (Vidám. Elkomorul.) Onnan italian te is lenézed majd a finom uraikat... MAGDÖ: Le is. Ott csapom be őket, ahol tudom. Futhatnak utánam ... Sose érnek utol. (Nem néz rá.) Rózsa Sándor szoknyába’... Rózsa Sári!... (Nevet.) HANSI: Egyszer válamelyik csak elcsíp, de ékkor ... ne adja isten .. . MAGDÖ :Nem csíphet el. Mind részeg, egy se tudja, mi történt... meg egymástól is tartanak. Sose csak eggyel indulok el... 294
