Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
tettem, hogy a kárpitos elszerette iá babámat ... hát idáig voltam vélük. Az egész bagázzisall! KAPITÁNY (hirtelen): Tagadod, hogy Lábényit te 'bújtattad fel?! GERZSON: ÉN ? Hogy én . . . miért. . . miért? (Halálosan rémült.) KAPITÁNY: Mert bosszút akartál állni a családon! Az egész Lifoónyd famílián . . . hát fedhergelted Lábényit. . . aki mindig és mindenkire féltékeny volt, aki csak Magdát megkörnyékezte ... sőt, akiket Magdó csupán emlegetett... Te bujtottad fel! GERZSON: Nem! Nem! KAPITÁNY: Jó. Akkor vallj be valami kisebbet. Valamit valamiért, Garason! GERZSON (maga elé): Méghogy én . . Hisz én mán összegyűlteim azóta 'egy takaros [asszonnyal... a Potacs'kánéval. .. igazán jó asszony! Engem mán nem is izgatott a Magdó! KAPITÁNY (felordít): Kezdjük elölről! (Csend. Rekedt.) Halljam a Lábényi titkát, érted, a titkát! GERZSON: Semmi titka nincs annak, uram! Egy szemét, és kész. KAPITÁNY: Ha nékem azt mondták ott fent, hogy Libényinek ititka van, akkor néki titka van, érted? S ha én parancsba kaptam, hogy Dibényi titkát megtudjam, akkor én ezt belőled ki is présélem! A kakáddal együtt, Gerzson! GERZSON (rémülten): Én azt nem tudhatom, uram! Az anyámra mondom! KAPITÁNY (mellen ragadja): Ki kell találnod, Gerzson! Én találjam ki teihe- lyetted? Én, a 'kapitány? Azt akarod? GERZSON: Isten őrizz, uram! KAPITÁNY: No, akkor ... mivel én a titkát nem (tudom . . . GERZSON: De én se! KAPITÁNY: Akkor hazudni fogsz, Gerzson! Csaik nem várnád el, hogy a császár tisztje hazudjon helyetted!? (Felordít.) Én hazudjak helyettetek, mocskok?! Hazudjatok magatok helyett! Hogy élhessetek! Hogy élhessetek! (Rázza. Csend. Gerzson egészen meg van zavarodva. Halálsápadt.) GERZSON: Isten látja telkemet... isten látja . . . (Keresztet vet.) KAPITÁNY: Mintha lelket mondtál volna, Gerzson. GERZSON: Azt mondtam, uram, leiket. KAPITÁNY: Akkor beszólj a Lábényi leikéről, te pék. Ment azt is parancsba kaptam, érted, hogy a lelkét megismerjem. . . (Gúny és öngúny, enyhe, a másik persze nem veszi észre.) GERZSON (kis szünet után): Hát én ugye arról csak annyit tudnék, hogy híttam még a legelején egyszer a lányokhoz ... a rosszaibbféléhhez ... mondtam, olyanok is vannak, a szegényebb je, akiknek természetbe is lehet fizetni . . . Én is vittem nekik ki'lószám a kalácsot, meg a buktát. . Ö meg majd warrjon nékik ezt-azt... Szóval híttam, de nem gyütt. . . Hát a leikéről ennyit tudok . .. szóval kicsit fa- tökű gyerek vót... KAPITÁNY (arca lilásvörös, tátog, rekedt, ordít): Kifelé, mars! Kifelé! Mars! Mars! (Gerzson, mint akit puskából lőttek, rohan el. A százados maga elé). Ostobák... ostobák... (Kikiált) A következőit! (Potacskáné lassan besétál. Immár egészen kicsípte magát. Valósággal szépasszony. A tiszt rámordul.) Hogy hívják? POTACSKÁNÉ: özvegy Potacskáné, kegyelmes uram! (Némi méltóság.) KAPITÁNY: Százados! POTACSKÁNÉ: Igenis, méitóságos uram. (Mint fent.) KAPITÁNY: Átkozottak, maguknak mind egy srófna jár az eszük? POTACSKÁNÉ: Mint a szegény népeknek, uram. (Most már alázatosba vált.) KAPITÁNY: Azt mondja meg, de gyorsan, miféle ember ez a Lábényi? POTACSKÁNÉ (kis csend után): Olyan, ki bármikor bánhun csak hallgat. Tréfája potyka, bánata csuka, a szerelme harcsa ... (Az efféléket nem tréfásan, félelmében hadarva mondja: közmondásokba, szólásokba menekül, abba rejti magát, igazi véleményét.) KAPITÁNY (zordul): Mi maga, halászná? POTACSKÁNÉ: Derék jó patkolókovács volt laz én boldogult uram, míg a magyar grófok bele nem vitték ebbe a háborúiba ... Mer’ ugye ón tót asszony vagyok, mi tótok vallóink, hát semmi okunk nincs véka alá rejteni a dolgokat... ami a szívünkön, a szánkon ... mi szeretjük császár őfelségét. .. 291
