Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
KAPITÁNY (ingerülten): Nagyon helyes! De én most más kérdeztem! POTACSKÁNÉ: Mit, uram? (Ártatlan arc.) KAPITÁNY: Miért volt olyan szőtten ez a Libényi? Mégis — miit gondol? POTACSKÁNÉ: Kinek nagy a titka — néma, kinek kicsi — száján lepcses tréfa, és akiinek semmi titka — az az ember igen ritka! KAPITÁNY (szinte tárgyilagosan): Ha még egy tközmondást kiejt a száján, kihajítom, Potacskáné. POTACSKÁNÉ: Egy szállat se, uram. Ne szólj szám, nem fáj fejem! KAPITÁNY: No, menjen ki szépen, azonnal menjen ki... (Az iszkolna is, de megállítják) Várjon! (Az asszony megtorpan.) De azt csak tudja, hogy völt-e Libényi- nek barátja? POTACSKÁNÉ: Nem volt annak egy sem. Egyedül volt az, mint a lélekharang. Így mondta róla a nénje is. KAPITÁNY: Mért éppen lélekharang ? POTACSKÁNÉ: Hát az ugye ... az a halott helyett szól, mert a halott, ugye, már nem beszélhet maga helyett... hát a sok halott helyett lis kell valakinek szólani .. (Kis zavart, fojtott csend. A kapitány szinte terelő mozdulattal. Nagy önuralom.) KAPITÁNY: No, menjen, menjen . .. Gyorsan. Gyorsan. Ne lássam itt. (Potacskáné nagyon sebesen siet ki. A tiszt maga elé.) Ostobáik . . . nem sejtenek semmit ... semmit. .. (Bejön az Ezredes) EZREDES: Nos? KAPITÁNY: Potyka! Csuka! Harcsa! A közmondásaikba bújnak, mint halak az iszapba! Egyszerűen félnek a saját szavaikkal beszélni ... Csak úgy általában célozgatnak! Elvégre a tanúikat mégsem verhetem meg ... Bár egy verőlegény mindent ’megengedhet magának. 0, professzorom ... (Sóhajt.) EZREDES (bólogat): Márpedig valóban hihetetlen, hogy ez csak egy szabó . .. (Tűnődik.) No, és a miniszter úr . . . belebukik? KAPITÁNY: Azt hiszem, a helyettese, van egyik főembere. Parancsba kaptam tőle újra, hogy ismerjem meg a lelkét. Maholnap reverendát is kapok.. . (öngúny.) Most megint ő fogja kihallgatni .. . Értse meg: nekem ez az első olyan esetem! EZREDES: Milyen? (A Kapitány hallgat.) Milyen ? KAPITÁNY: Amelyikben... valakinek... a nyaka forog kockán . . (Kis csend.) EZREDES: Értem. Ezt eddig nekem mért nem mondta? KAPITÁNY: Mert. . . Szilágyinak hívnak és mert... EZREDES: Mert?! KAPITÁNY: Mert a másikat Libényi- nek. (Csend. Az Ezredes nem néz rá.) EZREDES: Minderről komolyabban is kéne beszélnünk ... épp itt volna az ideje. (Bilincs csörög, közeledvén.) No, akkor menjünk innen. . . (A bilincs-csörgés egész közel ér. Megjelenik a Vallató alakja hátul. Hirtelen sötét, majd fény. A legényszállást világítja meg. Jön télikabátban Libényi. Megtapogatja, majd kiveszi kabátja belsejéből a kést.) LIBÉNYI: A polihisztor... (viszahelyezl szinte gyöngéden. Nagykabátostul végigveti magát az ágyon, mormol.) Félek. Adj alkalmat... alkalmat adj ... nehogy megfáradjon az én elszántságom. . . (Mintegy saját szavaival próbálja álomba ringatni magát. Most a nyitott ajtón át lassan Mayer közeleg. Libényi kinyitja szemét, felugrik. Kabátját összehúzza magán. Magyarázólag.) Nem fűtenek. . . (Mayer némán zsebébe nyúl, levelet ad át. A fiú elolvassa, ajka remeg. Fölnéz.) MAYER: A lány helyett az apja írta... LIBÉNYI: Mester úr, úgy segéljen isten, nem 'tehetek róla. MAYER (keserűen): Legalább isten nevét ne keverje bele. (Hangja megcsuklik) Házam tisztessége odalett. Maga miatt. Én kedveltem imagát, Libényi, becsültem. És akkor maga... (Lerogyik egy ágyra.) LIBÉNYI: Én sem tudom, mi történt. Hogy történt, összezavarodott az eszem. A nőném miatt. El akartam mesélni Hűdének. A mester úr nem volt otthon .. . így kezdődött... aatán később . . . nyár végén és ősz 'elején egyszer még találkoztunk . . . MAYER (maga elé): Ne hagyd el a te házadat, mert bún ver ott tanyát... LIBÉNYI: Igen, bűnös vagyok, és vezekelnem kell. 292
