Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Bulat Okudzsava: Találkozás Bonapartéval (regényrészlet, Osztovits Ágnes fordítása)

ordít szeretett uralkodójára, aihogy Augereau marsall ordít, a lakáj és kofa gyermeke, vagy a nagy Ney, az iparos ivadék, vagy az aggastyán Lefébvre, a parasztfiú. Ordít ez az öreg gránátos, tiszteletet követel magáinak, és közte és az uralkodó között, az alantas 'és a (felséges között láthatatlan kötelék szövődik, közös dicsőségűik köteléke.

Hogy mi is zavar, ml sért engem? A köztük lévő kötelék?

Reggelenként áttetsző szürke pelyhékben repül erre a szmolenszki hamu, és rátelepszik mindenre, ami él. A fehér ruhám is nyomot 'hagy . . . Megaláztak engem saját házamban! És félek, hogy már-már (Franz Mender szenvedései izzanak a lelkemben! Ha tudnád, szomorú vendégem, milyen nagy a csábítás! . . . Meg vagyok alázva. Távozz tőlem, őrület, mely Szása Opocsinyint a halálba kergetted! Nem lövöm főbe magam, nem adom fel a díszebéd küszöbén. Vigyázok minden mozdulatomra, minden szavamra... (Mindnyájan ott leszünk, ki előbb, ki később. De önök, uraim, majd elindulnak velem, míg 'ragyog az augusztus, és az ég fekete, kéz a kézben, uraim, mindnyájan együtt, igazak és bűnösök, legyünk bár valamennyien 'hitványak. Irgalmas Isten, ha mindenható vagy, vesszőzz meg minket, verj puskatussal, de 'ha összegyűltünk a mennyek kapujánál, lökdösődve, nyöszörögve, vádaskodva, légy hozzánk irgalmas . . . Nyáj, nyáj ...! Toprongyos, koronás, bilincseivel csörömpölő, lostoba, önelégült nyáj . . . Verj miniket puskatussal...

Vendégem csöndben ül. Nagy, okos, fáradt szemmel pillogat rám.

— Franciaországban — mondja — nem verik a katonát. Tilos . ..

Bólintok, és magamban azt gondolom, nálunk muszáj. Nálunk más a helyzet. Vannak olyanok, akik nem értenek a szóból.

— A rabság butít — folytatja az intendáns —, láttam iá maguk rabjait. Elcsigázottak és álndkok. Megölték uraikat, és hadtápot hoztak nekünk. Magamban vettem át tőlük a gabonát és a húst. Földig hajoltak előttem, és én azt mondtam nekik a császár parancsa értelmében: polgártársak, szabadok vagytok, menjetek, éljetek a saját földeteken. A tietek.

Látom szerencsétlen Szásám kerek arcát, sötéten aranyló, csupa bánat és kétségbeesés szemét, és mélyén, a rettentő mélységben az erőtlen (belátást. Pastoret úr köhint, nem tudván, miként alakul a sorsa. 'Hajlandó, alkar Sehe- rezádé, tanulságos francia legendákat mesélni, hogy meglágyítsa a kalugai kényúr szívét.

— Ez nem rabság — mondom —, hanem sok évszázados szövetség. Maguk elszigetelődtek, mi egy család vagyunk. i(Ö nevet, és vállat von.) A rossz gazdákat öldösik, az erőszakot torolják meg. Én nem panaszkodom az egyetértésre ((kétkedő tekintettel mered rám), és parasztjaimat sem fogom elárulni — így szavalok. — Hiszen a paraszt is tud szeretni.

Az uralkodók azért vannak, hogy a rabok bűnösnek tartsák őket sorsukért, a rabok pedig azért, .hogy az uralkodók kegyesnek érezzék magukat.

Ő hallgat, talán megvet, talán sajnál, de (talán csak arra vár, hogy végre szekérre ültessem, s elindítsam az éjszakában közelgő honfitársaimat. Hajdani lábam helye, azaz a csonk, melyhez faláb csatlakozik, szaggat.

— Eső lesz — mondom, de legszívesebben megkérdezném: 'és maga, öreg barátom, mit érez, amikor idegen kerteket tapos? Ami engem illet, fiatalon tettem ezt, és boldogság töltött el.. .

— Megfájdult a .régi sébem — mondja hirtelen —, lehet, hogy eső lesz? A császár utálja az esőt. Sár. Beleragadnak a kerekek.

— De maguk istenítik — így én —, tudom.

20