Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Bulat Okudzsava: Találkozás Bonapartéval (regényrészlet, Osztovits Ágnes fordítása)

— Imádtam — suttogta —, most pedig hűséggel szolgálom. Korábban mindent Franciaországért tett, most pedig mindent saját magáért. Most is bálvány a katonák szemében, hát még régen! Hajdan egyetlen mosolyáért meghaltunk volna. Minden parancsa olyan rvolt, mint a sors hangja, szarvára, érte elpusztulni hőstettnek számított, a becsvágy űzött miniket, a kutyahűség semmi ahhoz iképest, ami a mi szívünkben ibuzgott... Kevés öreg maradt, de azért akadnak még vén zsémbelők. Ha fülön fogott egy (katonát, és azt mondta neki: öreg barátom, micsoda pompásan támadtál, olyan volt. mint egy érdemrend. A katona bizton hitte, hogy a császár a harc folyamán (kizárólag őrá figyelt, és repesett a boldogságtól... A tábornokok?... Édes Istenem, egyszer Ausztriában a csata kellős közepén odaugrott hozzá [Mouton tábornok egy jelentéssel. Már mondta volna a magáét, de a császár félbeszakította: — Kérem, Mouton, fogja ezt a (hadosztályt, és verje ki az ellenséget Landshutból, ez megf ordítja az ütközetet... A tábornok nyomban elsietett, s magam láttam, hogyan vágtatott át a gránátosok élén a hídon. Mehez harc után bevettük Landshutot. Akkor a tábornok szakadt egyenruhájában odasietett az uralkodóhoz, és mintha mi sem történt volna, ott folytatta a jelentést, ahol korábban abbahagyta. . . Egyébként — ikd tudja, miért, suttogóra fogta a hangját —, az orosz hadsereg sokkal gyengébb, mint a miénk, még a mostani seregünknél is, hiszen a magúikét porosz módra szervezték meg, az pedig idejét múlta. A parancsnok lelhet tébetségtelen, csak a nemesi dicsfény övezze .. . nálunk pedig a tehetségek parancsolnak, .még akkor is, Iha szatócsok vagy szajhák fiai — elhallgat, szeme elhomályosul, s csak nehezein préseli ki magából. — Ám ezt a hadjáratot mégis elvesztettük .. .

Kuzma sem bír magával: gyermeki együigyűséggei, csodálattal és kissé utálkozva körülszaglássza Pastoret urat, akit láthatóan lenyűgöz az én tábornoki címemhez méltatlan viselkedésem, (hiszen legalább puskavesszővel kéne vernem őt, az ellenséget, ha már nem lövöm agyon, vagy ki kéne dobnom az ablakon, de legalábbis átadni Kuzmának és társainak, hogy megmutassák neki, hol lakik az Ürisiten ... Ök szépen sorjában bekukkantanak a szobába. S én hagyom.

Már évszázadok óta harcolunk egymással, és Pastoret úr hol mongol viseletben, hol török turbánban jelenik meg előttem ... Es nincs már egyetlen ép pontja a 'testünknek, majd megveszünk a győzniakarástál. A vérünk már rég összekeveredett, azonos csatatereken ontottuk, azonos medrekben folyt. Testvérek vagyunk! iDe lám, az évszázadok nem gyógyítanak Iki az álnokságból, ha csak 'tizenöt lépésre hátrálunk egy jó beszélgetés után, ismét egymásnak ugranánk . .. Megaláztak a saját házamban! Már a születésem pillanatéiban megaláztak. Bálványaimnak köszönhetem ...

Órámra nézek. Éjfélre jár. Csöngetek. Hiába. Vendégem rám szeged nyugtalan tekintetét. Vigasztalón bólintok neki.

— Muszáj vesszőzni őket — mondom.

— Hát, igen, nehéz dolog — mondja —, a szolgát sokáig kell idomítani, s ez nehéz munka. — És rekedten suttogva megkérdezi: — ön 'tényleg el ákar bocsátani ?

— Persze — mondom. — Sötét az éj, rövidesen útra kelhet.

Falábamra néz, bólint, és szomorúan elmosolyodik.

— Austerlitz — mondom.

Mellére kulcsolja a karját.

21