Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Szabó A. Ferenc: Utazás egy "elfelejtett" tartományban (Burgenlandi jegyzet)

ezred felruházására és felfegyverezésére elegendő felszerelést megszemlélni, és beszippantani az akkurátusán elhelyezett nyergek, kantárok bőrének szagát. A hatalmas földszinti konyha olyan, mint századokkal ezelőtt, benne állnak sorban a kon- dérok, a tűzhelyen ropog a tűz. Az illúzió tökéletes, csak akkor foszlik szét, amikor ismét megpillantjuk a kijáratnál búcsúzó, hajlongó, borravalót szedő idegenvezetőt.

Alig kell újabb 20 kilométert autózni, hogy megtekinthessük Ausztria legnagyobb kiterjedésű romvárát, Lánzsér (Landsee) belsőtornyos, szabálytalan alaprajzú maradványait. A bejáratnál öreg, barázdált arcú parasztember szedi a belépődíjat, japán gyártmányú törpeautója a fal mentében hűsöl. A csiga alakban kígyózó falak magasan állnak, a várkápolna tornya is áll még, bár belül üres, és a hiányzó tető helyén kerek lyukon ömlik be a fény.

Hát igen, a várak, a várromok! Van belőlük bőven a tartományban. Példás rendben tartják őket, az idegenforgalom gyöngyszemeit és fő vonzerejét. Hazai, többnyire romokban álló várainkra gondolva el szoktuk mondani, hogy könnyű a tőlünk nyugatra fekvő országok dolga, hiszen nem szenvedett földjük tatárjárástól, törökdúlás- tól, szabadságharcoktól annyit, mint a miénk. Azért nem ennyire egyszerű a dolog. Volt bőven csetepaté, rombolás ezek körül a várak körül is, ezek is leégtek és leomlottak sokszor, de mindig újjáépültek. Legtöbbjük a XVIII. és XIX. században nyerte el mai alakját, és szolgált lakóhelyéül a magyar mágnásoknak.

Egy pillantást vetve történetükre — a Magyarország vármegyéi és városai sorozat köteteinek, és Engel Pál kutatásainak segítségével — kiderül, hogy nem voltak mindig magyar kézen. Határszélen lévén, az osztrákok gyakran elfoglalták őket. Királyok, hercegek adományának tárgyát képezték. Lánzsér a XIV. században az Aba nemzetségbeli Atyinaiaké volt. Közülük László 1386-ban a vár harmadát elzálogosította Fraiknói Jánosnak, ő azonban az egészet megszállta. Emiatt 1390-ben fejvesztésire ítélték, de az ítélet végrehajtás nélkül maradt. Az utolsó Atyinai minden jogát Garai nádorra ruházta át, aki el tudta érni, hogy a Fraknóiak átadják a várat. Ezek a Fraknóiak egyébként eredetileg Nagymartoniak voltak. Akkor vették fel új nevüket, amikor megszerezték Fraknó várát. Várnagyuk, Linzer János az osztrákok kezére játszotta, emiatt Zsigmond király a Kanizsaiaknak ajándékozta arra az esetre, ha el tudják foglalni. Szálának (Sohlainiing) vára a XIII. századi okmányok szerint Németújvári Henrik tulajdona, 1270-ben Ottokár cseh királyé. 1289-ben Albert osztrák herceg birtokában van. 1400 körül Pecöli Szarka Miklós és Oroszvári Tömpék György zálogbirtoka. 1450-ben Baumkiroher német lovag bővítteti ki (tevékenységéről Ács Zoltán írt részletesebben — Életünk 1984/8), majd 1648 után a Batt- hyányaké. Láka (Lockenhaus) vára is a Németújváriaké a XII. században. Egy ideig osztrák kézen van, átmenetileg Csák Máté is megszerezte. Károly Róberté ezután, a Zsigmond-korban a Kanizsaiaké. A XV. században ismét osztrák, később a Nádas- dyak tulajdona, utóbb Lipót király adományozza Esterházy Pálnak. Borostyánkő (Bernstein) helyén már a tatárjáráskor vár állott. A század második felében Frigyes német császáré, majd IV. Béláé. 1392-ben Zsigmond király a Kanizsaiaknak adományozta. A meredek hegykúpon álló németújvári (Güssing) vár helyén eredetileg kolostor volt. A feudális anarchiától terhes századokban a rettegett Németújvári rablólovagok fészke. Károly Róbert vezére, Köcski Sándor ugyan elfoglalta egy időre, de újabb pártütés következtében, az osztrák herceg segítségével visszafoglalják. Zsigmond uralkodása idején Sárói Lászlóé és fiáé. 1459-ben — ismét osztrák—német támogatással — a Mátyás királlyal elégedetlen főurak gyülekező helye, majd 1524 óta a Batthyányaké.

Állandó újjáépítésüket, bővítésüket annak is köszönhették, hogy már igen koráin kicsi, de élénk forgalmú települések alakultak ki failaik körül. Ez is növelte értéküket, de elsősorban azért alakult szerencsésen sorsuk, 'mert a nagy, pusztító háborúktól kevésbé érintett, gazdaságilag, társadalmilag viszont gyorsabban, „nyugato- sabban” fejlődő vidéken álltak, népek, kultúrák határmezsgyéjén. Napjainkban pedig az idegenforgalom szolgálatában, tervszerűen alakul ezeknek az értékes műemlékeknek a hasznosítása. Nemcsak viszik, hanem hozzák is a pénzt, kapuik — borsos belépődíjak ellenében — nyitva állnak a látogatók előtt. A borostyánkői várban lu270