Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Szabó A. Ferenc: Utazás egy "elfelejtett" tartományban (Burgenlandi jegyzet)
SZABÓ A. FERENC Utazás egy „elfelejtett” tartományban Manapság divat lett honfitársaink között az ausztriai utazás. Mennek bevásárolni Bécsbe, síelni a Semmeringre, üdülni a Salzkammergutba, a wörthi tóhoz, autóversenyt nézni Graz mellett, hangversenyezni a Salzburgi Ünnepi Játékokra — és így tovább. Csak arról hallani keveset, hogy a legközelebbi, így legkönnyebben megközelíthető keleti területet, Burgenlandot is felkeresnék. Amikor sor kerül várva várt útjukra, csak átszaladnak ezen a vidéken, meg sem állva távolabbi úticéljukig. A tartomány magyar forgalma csekély, s ezért kevesen ismerik tájait, illetve éppen azért látogatják meg kevesen, mert nem tudnak eleget értékes történelmi és turisztikai nevezetességeiről és a magyar kisebbség életéről. Az ismeretlenség homályából csupán néhány folyóiratoikik, interjú próbálta meg kiemelni ezt a patinás vidéket, amely egy évezreden át a történelmi Magyarország részét képezte. Nem volt sohasem különálló közigazgatási terület, a nyugati megyékhez tartozott. Amikor az I. világháború és iá forradalmak után az Osztrák .Köztársaságé lett, akkor szerveztek belőle tartományt. Ha hinni lehet a bédekkereknek, azért lett Burgenland (Várvidék) a neve, mert a magyar megyék elnevezése németül egyöntetűen „burg”-ra végződött. A már akkor is túlnyomórészt németajkú lakosság által la-kott területet azért juttatta a versaíUes-i békemű a hosszú évszázadok alatt meghódított tartományaitól egycsapásra megfosztott, frissen alakult országnak, hogy egy kicsivel több kedve legyen az önálló állami léthez, amit még a szocialisták is alig-alig tartottak lehetségesnek a régi államtest sokszoros amputálásának végrehajtása után. Az osztrákok többsége ugyanis az új helyzetben csak a Németországhoz csatlakozásban látott kiutat, ezt azonban a győztes nagyhatalmak nem engedték. Erre a történelmi szempontból meglehetősen periférikus vidékre a cseh politikusok hívták fel a figyelmet, amikor stratégiai okokból „szláv folyosóval” kívánták elválasztani egymástól Ausztriát és Magyarországot. Elképzelésüknek némi etnikai bázist a területen élő, mintegy 15 százaléknyi, még a török uralom elől föltelepült horvát lakosság nyújtott volna. A bizarr ötletet azonban, amely a magyar Tanács- köztársaság nyugati elszigetelését is szolgálta volna, nem sikerült Beneséknfek realizálni. Észbekaptak viszont az osztrák politikusok, és megszerezték Trianonban ezt a kb. 4000, négyzetkilométeres, elég sűrűn benépesült, közel 250 000 ember által lakott területet. A magyar ellenforradalmi rezsim — miután aláírta a trianoni szerződést — fel szeretett volna mutatni valami diplomáciai sikert, ezért halogatta a terület kiürítését. Megtehette ezt, mert Ausztriának nem volt ekkoriban hadserege. A fehér szabadcsapatok, tiszti különítmények, miután elvégezték véres munkájukat a Dunántúlon, áttették tevékenységi területüket erre a vidékre. A hírhedt Prónay Pál Pinkafőn (Pinkafeld) Lajtabánság néven még „önálló” államocska kikiáltásával is megpróbálta a zavart növelni a diplomáciában. Magyarországnak volt egy tkis esélye arra, hogy ezt a területet, vagy annak egy részét megtarthassa, mert a háború befejeztével már nem volt a nagyhatalmaknak lehetőségűik újabb fegyveres akciókra a szerződések maradéktalan végrehajtására. Ezért maradhattak még a nemzetközi egyezmények megkötése után is hosszabb ideig a szerbek Baranyában. A békeszerződések módosítására nem magyar vonatkozású példa is akad a korszakból. A versailles-i szerződés értelmében Németország határait több ponton népszavazásnak kellett véglegesen kijedödnii. (Schleswig-Halsteinben a dán—német, Ke267
