Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Bulat Okudzsava: Találkozás Bonapartéval (regényrészlet, Osztovits Ágnes fordítása)
A lakájok, akár a denevérek, halkan köröznek a szobában, hogy szemügyre vegyenek egy eleven franciát. Amikor ki'kísérbem Tyimosát, üde, naiv orcájához simulva úgy 'beszéltem hozzá, ahogy 'egy nagybácsihoz illiik: Ne vedd a 'szívedre, Titus, ha társaid alakoskodnak, megbántanak. Ez az élet velejárója. De ne tűrd, hogy megsértsenek! A sértést ne bocsásd meg, Titus. Ne vesztegess rá szavakat, fogd a kardodat: Bántani gyengeségből, alantasságból bántanak, hogy fölifoéd kerekedjenek, de sérteni azért sértenek, hogy megalázzanak. Ne hagyd, Titus, hogy megalázzanak . . . Vendégem némán, roskatagon ül. Talán (beteg. Talán aranyere vagy valami más nyavalyája van. A mi korunkban már nem könnyű a tábori élet. — Láttam, hogyan égett Szmolenszk — mondja. — Nem értem az ön nagylelkűségét. Tényleg el fog bocsátani? — Ez nem nagylelkűség — barátságosan nevetek —, egyszerű számítás. Ön nem beteg? Nincs szüksége valamire? Engem példának okáért aranyér kínoz, ezért is nem találkoztunk odakinn — az ablak felé biccentek, ö a falábamat nézi. — Nem, nem — nevetek —, a fő baj az aranyér. — Egészséges vagyok, mint egy 'bivaly — mondja ő —, de ‘balsejtelmek kínoztak. — Magától értetődik — így én —.a mi korunkban mindenre elkészülhet az ember, öregek vagyunk. Üjra sír. — Mi van az érdemrenddel? — kérdem. — Ó, Istenem — sóhajt —, az úgy volt... szóval, furcsa történet. Egy öreg gránátos, számos hadjárat résztvevője, megjelent a kitüntetések átadásakor, és érdemrendet követelt magának. „No, és mit csináltál? — (kérdezte a császár. — Mivel szolgáltál rá a kitüntetésre?” „A jaffai sivatagban, a rékkenő forróságban dinnyét adtam önnek, felség ...” — felelte komolyan a (katona. „Köszönöm, barátom — így a császár —, még egyszer (köszönöm. Emlékszem a jóságodra. De ez nem elég ahhoz, hogy a Becsületrend lovagja légy.” Ekkor az öreg katona ordítani kezdett: ,.Az ördög vigye el! Szóval hét sebesülés nem elegendő?! Az ArcoLe-i hídon, Lodinál, Castiglionéban, a piramisoknál, iSairate- Jeanne D’Archan, Austerlitznél, Friedlandban kaptam a sebeket! Tizenegy ütközet, az ördög vigye el, Itáliában, Egyiptomban, az ördög vigye el, Ausztriában, Poroszországban, Lengyelországban!” „Ajaj-jaj — kapott a fejéhez a császár —, ne ordíts, öreg barátom!... Lodi, Castiiglione, a piramisok .. . 'Miért jöttél a dinnyével? Mondtad volna...” „Azért — magyarázta hidegvérrel a katona —, mert nem tartom illendőnek, hogy az uralkodó előtt az érdemeimmel dicsekedjek.” A császár nevetett. „Lovaggá ütlek — mondta ünnepélyesen. — És ezer frankot kapsz járadékul. Elégedett vagy?” „Nem, felség — mondta a katona —, semmi sem kell nekem, csak a kitüntetés ..„Ez is, az is kijut neked — mondta a császár —, micsoda ostoba vagy, barátom ... Hiszen most lovaggá ütlek . . . császári lovag leszel!” ,.Már megbocsásson, felség — erősködötí a gránátos —, de kérem a keresztet.” A császár maga erősítette oda egyenruhájára a kitüntetést, és az öreg katona megnyugodott... Pompás — gondoltam —, micsoda erkölcsök! Nemcsak a hadművészetben lángelme: Jó, persze ott vannak a stratégiai elgondolásai, újításai, a józan esze és fantáziájának szárnyalásai, kiszámíthatatlansága és rideg számítása, előrelátása, megérzései, vakmerősége... Legyen! De az öreg katona rákiabál, lovagikeresztet követel a véréért, keresztet adjál, uram, ordítja önérzetesen, 19
