Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Mojzer Miklós: 15-20. századi remekművek Thyssen-Bornemisza báró gyűjteményéből

jellegű hellyé nőheti ki magát Magyarországon, minit Lugano Svájcban — s akkor lehet valami alapja annak, hogy Sa var iával feljebb tegyük a mércét.

Adódnak más tanulságok is. Immár évtizedek tapasztalata, a közönség érdeklődése és a tudományos eredmények jó közzétételi lehetősége a bizonyíték arra, hogy a legjobb kiállítás se ér sokat — sőt megrendezni sem érdemes! —, ha nem készül hozzá korszerű, tudományos érdekű, minél jobb nyomdai kiállítású, magyar és idegen nyelvű -(de legalábbis kivonatolt) katalógus. A «hazai múzeológia ezt az igazságot a legutóbbi időkig nem vette tudomásul. Az országos (azaz a -legnagyobb fővárosi) múzeumok és a vidékiek sem tudtak ilyeneket előállítani. Amennyiben ilyen vagy hasonló egyáltalán megjelent, külföldön állították elő a külföldi partnerek vagy gyűjtemény-tulajdonosok. A luganói műgyűjtő báró a fenti igazsággal tisztában van. Ugyanolyan katalógust adott ki, mint a saját -többi kiállításáé is. Nyomdai, szerkesztési tekintetben ez mindenesetre nemcsak hazánkban, hanem nemzetközi szinten is a legszebbek közé tartozik. A magyar cserekiállítás katalógusa egyetlen ország számára készült. Ez az ország Svájc, ezért három-nyelvű: olasz, francia és német. A budapesti—szombathelyi katalógus számunkra pedig jószerivel máris nemzetközi, mivel kétnyelvű: -magyar és német. Szombathely Ausztriával szinte határos, és a szomszéd országon túli két ország, sőt a külhoni környék nagy része -is ért németül. A legközelebbi egyetemi -város — sajnos — Graz, de közel van Becs is. Ezen a helyen nagyon meg kel-1 nézni, mi és hogyan kerül bemutatásra. És rögtön meg kell kérdezni, hogy-an tovább? Mit lehet beépíteni majd -a szombathelyi múzeumok terveibe, mire érdemes energiát fordítani, hogy a nemzetközi tekintély megalapozódjék, a vonzás erősödjék és ne csökkenjen?

Számot -adhatunk a luganói, azután Nürmbergbe jutott hazai kiállítás tanulságairól is. A Villa Favorita a Szépművészeti Múzeum 31 képével pompás sorozatot kapott (maga a báró válogatta a műveket), s ez az együttes nemes vendége volt a villának. A Magyar Nemzeti Galéria 16 képpel szerepelt, 6 -középkori és 10 múlt századi alkotással, illetve egy-két darabbal a jelen század legelejéről. Ezeket is a luganói vendéglátó válogatta, természetesen a lehető legjavát vette tekintetbe. Az egyezkedő tárgyaláson arra törekedtem, hogy egy eddig sohasem volt kiállítási egység szülessen: a középkori, a legkorábbi, ha úgy tetszik: „les primitifs hongrois” művek és az avant- garde-ot megelőző -klasszikus modem magyarok keretezzék a nagy európai -klasszikusok időben nagyjából közbeeső sorát. Így a kiválasztott magyarok -a közismert nagyok mellett a legerősebb mezőnyben léphetnek fel. A katalógusban -a közönség számára persze szemléletesebben -mutatkozott aztán ez a -szándék, mint magán a megvalósult kiállításon. Most azonban be kell vallanom, hogy mindettől többet vártam. A sajtóban megjelent kinti kritikák többnyire jóakaratúan nyugtázták a magyar művek jelentését. -Különösebb megrendülést egyetlen hazai alkotás sem keltett, a -nyu- gat-eunópai szemlélő másképp látja alkotásainkat, mint mi. Abban a közegben, amelyben jelenleg (még? -vagy már?) a cseh vagy osztrák művészet -egy része, netán a keleti német, pláne a lengyel művészet -is Európa másik felének egzotikumaként érződik, igen nehéz helyet foglalnunk. Egyelőre csak az érvényesülhet, aki az irántunk támasztott önkénytelen egzotikumigénynek még különös -extravaganciával is megfelel, mint Csontváry, vagy olyanok, akiknek szoros a kapcsolatuk a nyugat-európai klasszikussá érett nagy -nevekkel. Sziny-ei Böcklin- és Lenhach-kapcsoiata segíti ottani értékelését, míg Ferenczy Károly még mindig igen távolinak számít, vidékies magyarnak. Vajon feljön-e majd egyszer például a -határon kívül -a fiatal Fényes Adolf csillaga? A -külföldön -is működött magyarok életműve jobban áll; minél többet működött kint valaki, -annál inkább becsülik. Mert számos műve van az országon kívül. Ezeket forgatja a műkereskedelem, vesznek -belőle a közgyűjtemények is, egyszerűen szólva: van piaca. S itt olyan kérdéshez jutunk, amelyet a hazai közönség éppúgy nehezen tud átgondolni, sőt revideálni, mint nyugati megfelelője a maga bennünket félreismerő képzeteit. -Hazafias öntudatunk úgy veszi, hogy minden jó -alkotás nemzeti kincs, és ezért az országon beiül kell maradnia — sőt: ha kijutott egyszer -innen, elő kell segítenünk, hogy hazajöjjön. De elterjedt sirám, -hogy ,/iem ismernek bennün255