Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Bulat Okudzsava: Találkozás Bonapartéval (regényrészlet, Osztovits Ágnes fordítása)
BULAT OKUDZSAVA Találkozás Bonapartéval RÉSZLET OPOCSINYIN TÁBORNOK FELJEGYZÉSEIBŐL ... Bagration örökre elköszönt tőlem: a féllábú, őszülő tábornokok csak zavarnak a harcmezőn. Kár volt alakoskodnia, nem igaz? Együtt menekültünk Bonaparte elől, hol az ízetlen Bardayt, hol a ravasz Kutuzavot szidva, hol a felsőbb köröket, hol kicsinyes szolgálóikat, hol a tfennlkőlt ígéreteket, hol az alantas vágyakat. . . De most már foglalkozzanak ezzel ők: Nélkülem is égnek a tábortüzek az augusztusi éjszakákon, és mindenki verekedni akar, a parasztok, a cselédeik, a !bajvívóik. De úgy, hogy Bonapartét is legyőzzék, és magukat is megőrizzék! Tanú akarok lenni! A nevük nincs porszemek irigy borzongásával várom a szerencsés véletlent: ha ti láthatjátok, én miért nem? És ekkor ,kínjaim, kétségeim, önmaroangolásom tetőfokán valahonnan Vjazma mellől két kémem ideszállítja nekem szekéren az elfogott ezredintendánst, iPastoret urat. — Elmehettek — mondom nekik —, holnap majd mindent megbeszélünk. — Az intendánst hellyel kínálom, öregember, sír, mert biztonságban van. Megparancsolom, hogy hozzanak neki enni. Ö eszik és sír. Mindketten öregek vagyunk. Alacsonyabb nálam, arca sem kerek, mint az enyém, az orra talán kissé nagy. Hát persze, francia. Ezredintendáns, nem akárki. Hogyan került ide? — Ó, háborús ábrándok! — megtöri! szemét nem túlságosan tiszta zsebkendőjével. — Rongyot dugtak a számba, és rájöttem, hogy egyelőre élni fogak. — Hallgattam. — Nem akarok meghalni — hirtelen elmosolyodik, és én rájövök, milyen boldog, hogy végre az anyanyelvén beszélhet. A szobában az ütközetet kísérő égésszag terjeng, báránybőr meg más silányság szaga .. . — ön nagyon jó hozzám, köszönöm. .. Ó, csodák csodája! Leélni ötven-egy- néhány évet, ezredintendánssá előlépni, magával az uralkodóval beszélni, átkelni Oroszországon, és betömött szájjal megjelenni önnél! — Holnap reggel visszatérhet az önéihez — mondom én (ő elkerekíti a szemét) —, ha találkozik Bonaparte császárral, számoljon be kalandjairól, és javasolja neki, hogy keressen föl engem. Jobban pihenhet nálam, mint egy hideg sátorban. {Nevet. Tetszik nekem okos szeme.) Nem .kétlem, az ő saját kezéből veheti majd át az érdemrendet... — ön tréfál — mondja ő —, engem a legkevésbé az érdemrend izgat — megint nevet. — Érdemrend... Bocsásson meg, uram, eszembe jiuitott egy eset, melynek tanúja voltam, egy pokolian nevetséges és könnyekig megható eset. — Hirtelen halkan és zavartan megkérdezi: — ön tényleg visszáküld az enyéimhez? Jól értettem? — Hát persze! — mondom én. — Persze . . . szóval, hogy volt az érdemrenddel? Megint sírva fakad. 18
