Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Siposhegyi Péter: Hol a kétfejű feje? (Weöres Sándor Kétfejű fenevad című drámájának színházi adaptációiról)

megmutatni, hogy mitől hasadt a tudat, ha hasadt, s mivel ragasztható. Ennél a műnél ott a lehetőség ennek a fontos kérdésnek a megválaszolására, mert a Fenevad elsősorban erről szól. Ráadásul .arról a modern embertípusról, aki hagyja, hogy megtörténjék vele minden, mert úgy érzi, hogy ha ki is zökkent az idő, de ő semmiféle helyretolásra nem született. Mily kárhozat — mondhatnánk (hogy nem), de Weöres nagyszerűsége éppen abban van, hogy nem sugall fölösleges áldozatot. A kor kérdése tehát ott van happy end nélkül a darabban, de a színház, úgy tűnik, fél ettőt a happy end nélküliségtől — pedig nincs miért. A súlyos mondanivalót hordozó könnyed stílus mellett ez az oka, hogy különböző alakban, de torzóban maradt színpadon ez a valóban jelentős alkotás. Az már újabb kérdés, s ezt csak egy következő előadás döntheti el, hogy az a szándékos zavar, amit a „senki sem önmaga” helyzet kelt a színpadon, kivédhető-e úgy, hogy az előadás kívülről követhető legyen.

Erre ugyanis az író nem kínált egyértelmű megoldást, tehát a megvalósítónak kell kitalálni a kulcsot. Mert ha valami arról is szól, hogy mindenki más, az a színház paradoxona, hogy a játszó személynek azonosnak kell lennie önmagával. Az egyetlen jelenleg elképzelhető lehetőség, hogy a jelenetezést montázsnak tekintve, a néző asszociáló készségében bízva azt megmutatni, hogy a történelem az ember szemével alig követhető. S ami csak nehezen követhető, az félelmetes is. Ez a gondolat minden bizonnyal foglalkoztatta Valló Pétert is, aki az ősbemutatót rendezte a Vígszínházban. Ő megkísérelte az emberarcokat panoptikumivá varázsolni, ezzel az egész előadást félelmetessé (mert félelmetesség nélkül a gondolat nagy része elvész), csak nem voltak hozzá partnerei. A színészek tették, amit szoktak. Jellemző, hogy a Weöres által leggyűlöletesbbre rajzolt két alak, a két uralkodó figurája mintha egy Hacsek és Sajó jelenetből lépett volna ki. Ez is benne van a darabban, Weöres nem tartja színpad- idegennek a kabarét, azt a sajátosan nagyvárosi folklórt, csak a szándék ott fordul meg, amikor a máskor kiváló Miklósy György idétlenül vigyorogni kezd, és a néző nem a történelem szelét, hanem a Rudas fürdő kamilláját .érzi ebből a játékból. Holott Weöres a kabaré tisztességesebb hagyományából indul ki. Nem a parasztból csinál tájszólásos, nevetséges tahót, hanem azt mutatja a legellenszenvesebbnek, aki legfelül van a bűnrészesség arányában. Ez az akarat, úgy látszik, a mai magyar kabaréhoz hasonlóan a magyar színpadtól is idegen, így a félelmetes komédia helyét hol líra. hol viccelődés veszi át a Molnár Ferenc-i hagyományokat rbúl sokáig őrző színházban.

Nem véletlen, hogy az előadások mindegyike főszereplőt látott Ibrahim kádi szerepében. Ibrahim alakváltozása nem percenkénti. Ibrahim csak egyszer hazudott, akkor viszont hatalmasat. A kádi ugyanis nem más, mint Mandeili, az olasz nevű zsidó kereskedő, aki az otthon csendjében leveszi turbánját, s saját istenéhez imádkozik. Az ő alakja sikerült a legjobban az előadásokban. (Különösen szembeötlő volt ez a pécsi produkcióban, .ahol Győry Emil kiválóan eljátszotta ezt a jellegzetesen kelet- európai figurát. Látható a tétel egyszerűsítése. Lám ebben az országban mindenki hazudott egyet. Ha a közelmúlt kétfordulós történelmét nézzük, akkor ez a pécsi felfogás még az eredetinél is igazabbnak tűnik, ám ez esetben tragikai vétségről kellene beszélnünk, holott az író éppen arról szól, hogy vétség nélkül is mi minden történhet. Mandeili egyszeri pálfordulása játszható modellt teremt ugyan, de véletlenszerűt. A weöresi történelemfelfogás ítélete ennél súlyosabb a politikára és enyhébb az emberre nézve.

Az előadás ilyenfajta kiemelése megenged egy kis realizmust a forgószínpadon, és kihasználja azokat a hangulati elemeket, amit a zsidóság színpadi megjelenése jelentett ezen a délkörön. Nem akarok, mert Szőke István sem akart tovább következtetni, hogy milyen asszociációkkal folytatható ez a sor, de kétségtelen, hogy az a pont, ahol ezt az értelmezést befogadhatjuk, értelmezhető és világos ugyan, de nem azonos súlyú az eredeti gondolattal.

Nem egyformán sikerült érzékeltetni a darab nemzeti jellegét sem. Addig még tiszta a kép, .amíg a magyar urak kardcsörtető csoportját ábrázolják, hiszen ennek vannak jó előképei. De mintha megfeledkeztek volna arról, hogy ebben a drámában népi játék, altatódal van, sőt a weöresi nyelv, mely az egyik legtökéletesebb magyar

247