Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Siposhegyi Péter: Hol a kétfejű feje? (Weöres Sándor Kétfejű fenevad című drámájának színházi adaptációiról)

nyelv, idomul a kor magyar nyelvéhez. Az egyetemes történet magyar atmoszférájának megteremtésével mindegyik előadás adós maradt, legjobban a kaposvári. Nem csoda. A kaposvári színház rengeteg eredménye mellett az elmúlt években sem tett semmit azért, hogy a speciálisan magyar dráma műhelye ‘legyen. Kaposvár ma közelebb van Prágához, mint Magyarországhoz, ami egyszerre erény és hiány. Erény, amikor külföldi félklasszikusokat szólaltatnak meg magas színvonalon, hátrány, amikor nagyritkán magyar darab bemutatására vállalkozik a színház. A (tételt gyengén értelmező, vértelen előadás jött létre a magyar színházi élet elmúlt évtizedének fővárosában. Kaposvár tudja a groteszket, de Babarczy elég jó színházi ember ahhoz, hogy felismerje, ez a darab nem úgy groteszk, ahogy az így nevezett magyar drámák azok. Másik nagy fegyverét, a proletkultos, szatirikus hangot nem vethette be Weöres köl- tőisége ellen. Még a politikai igazmondás is elmaradt, bár ezt éppen a kaposvári előadástól várhattunk leginkább. Ami maradt, egy egyenletes, de -középszerű előadás, ami máshol részeredmény, Kaposvárott kudarc. A budapesti torzó és a ipécsi metszet után mindenesetre várjuk az újabb kísérleteket. Mindenképpen fel kell oldani a súlyos mondanivaló és a 'könnyed, játékos megoldás ellentmondását, és vállalni a weöresi tanítást: hogy csoportos győzelemben hinni veszélyes. Tovább kell gondolni az író tételét és -nem szelídíteni. Lehet, -hogy egy másik darab fogja megmutatni ezt a súlyos felismerést, vagy egy másik előadás. Mindenképpen, akinek sikerül, az az ezredforduló magyar nemzeti drámáját alkotja meg. Weöres már megtette a magáét. Megvalósító, avagy újabb mű kerestetik. A kétfejű fenevad mindenképpen áttörés, és nem elsősorban dramaturgiájával, hanem mert koraiunk gondolkodásából köntörfalazás nélkül azt fejezte ki, ami a legfontosabb. Azt, hogy képesek vagyunk a további életre, s hogy ezt nem másoktól kell várni. Hogy műve valóban remekmű-e, azt majd akkor lehet eldönteni, ha már megjelent méltó előadásban is. Addig eshetőség. Ez sem kevés. Annyival mindenképpen hasznosabb rang, hogy nem kell leborulni elé, csupán megvalósítani.

248