Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Siposhegyi Péter: Hol a kétfejű feje? (Weöres Sándor Kétfejű fenevad című drámájának színházi adaptációiról)
műén a nemzeti drámák sorába utalja. Láthatóan ezzel nem tudtak mit- kezdeni a megvalósítók. S ebben talán közös a vétség. Közös, mert nálunk nehezen hihető súlyosnak az, ami nem veretes, képletesebben szólva nemzeti drámát csinálni aligha lehet ólomkard nélkül. Bűn ez? Nem, csupán beidegződés, amivel az író ezúttal nem törődött, így a saját maga számára tette bizonytalanná a sikert. A magyar néző ma is azt szereti, ha a sors kérd éseket tragikus felhanggal tálalják. Volt szerencsém államalapító királyunk idei színpadi mennybemenetelét összesen négyszer látni, kétszer a költői nyelv, kétszer a látvánnyá fokozott zene szárnyán. A siker lenyűgöző volt, a közönség oly lelkesen szurkolt Koppánynak, hogy megnyugodhattunk: Áll Buda még ... A kétfejű fenevad más hangon szól a nemzet sorskérdéseiről. Stilizálni komédiaként lehetne, ahogy a stabil, beidegzett vígszínházi modorban tették jobb sorsra érdemes színészek. Elidegeníteni, „felmutatni” kaposváriul lehetne, azzal viszont lelassul a történet, amely -elég hosszú -és sokrétű ahhoz, hogy lelassítva túlírtnak tűnjék. Marad egy harmadik út, ezt tették Pécsett, hogy súlyozva a szereplők között gyorsítani, majd kimerevíteni Weöres vízióit. A három út közül ez hozta a legelfogadhatóbb eredményt, amennyiben elfogadható eredmény egy ilyen mérvű mű előadásától, hogy az ember nem f-ászkelődik székében. Ezt a koncepciót mellesleg a kényszer szülte, hiszen Pécsett az elmúlt években az volt a legbiztosabb megoldás, ha Győri Emil és Kulka János vállán nyugszik az előadás. Az ötifözet tehát nem sikerült. S ennek van egy nem kizárólagosan színházi oka. Történelmi drámáink elemzői megszokták, hogy a magyar történelem felhasználóiból túlcsorog a közéleti feladat vállalásának vágya. A színháznak nem kell egyebet tenni, mint egyetérteni a tézissel, ami nyilvánvalóan kiolvasható. Ráadásul olyan tézis olvasható ki, hogy ,yEmb©r, küzdj és bízva bízzál”. Pusztuljon Ibár el a föld, fulladjon borba Róma, váljék falanszterré az egyenlőség, rendje. Bízni, sőt bízva bízni kell. Kötelező. Nem csupán az égi .isten számára, hanem sokkal prózaibb okból. A homo politicus ezt mindig tudja, különben nem politikus többé. Weöres azonban úgy írt nemzeti sorsdrámát, hogy távolról sem nevezhető politikus embernek. Ehhez neki nincs kedve, s ha elgondolkodunk látomásain, meg lehet érteni. Weöres Sándor olyan humanista, akinek nincsenek világnézeti illúziói. Nem hajlandó a sarki szín után bízni. Defetizmus? Hivatásos tézisgyártó számára biztosan. A történelem ismeretéiben kevésbé. S Weöres, ha nem is hajlandó politizálni, tudja, mit miért — nem csinál. S ez már nehezen emészthető amúgy színházilag. Űigy is mondhatjuk, elég kellemetlen gondolat. Mert a semmiről tudjuk, hogy végletekig ragozható. A hit nagyon jól tud mutatni színpadon. Minél kevesebb van az életben, annál jobban. Weöres hite nem ismer semmiféle hamis istent, csak az embert. Mert mikor a szerelmes lány szájába adja, hogy ő szülni fog magyarokat, ha magyarok már valóban nincsenek, akkor Weöres megmutatja, hogy hisz az ember jövőjében. Pátosz? Részben igen, de ebben a műben sok minden -elfér. Csak az nem, hogy a homo apoliticus, az el nem kötelezett humanista a politikának jósoljon dicső jövőt. Weöres azt mondja, hogy az embernek van jövője. Mégpedig az, -hogy hajlik, majd újra feláll, helyén marad és folytatja az életet a mindenkori politika ellenére. Ilyen keveset remélhetünk a politikától? Weöres nem állítja, hogy minden világ egyformán rossz, csupán annyit, hogy egy valami, a hatalom védelme kivétel nélkül -mindenkiből ugyanazt a fenevadat csalogatja elő. De élni kel-1. A ma élők zömének vannak tapasztalatai ebben a kérdésben. Azoknak is, akik megrendezték az előadásokat. Talán éppen ezért nem nyúltak hozzá kellő mélységben. A kétfejű fenevad, mint rangos író jelentős műve, bizonyára vonzó színházi feladatnak -tűnt, csak a legfontosabb mozzanattal, a darab világnézetével nem tudtak, de inkább nem akartak mit kezdeni a színre állítók. Azt gondolták, ha a janicsárról kiderül, hogy magyar, a papról, hogy véreskezű ellenreformátor, s mindehhez festenek szép világoskék díszletet, akkor a néző kiolvassa magának belőle, amit szeretne. Lehetséges, de erre a könyvtár való. Addig világos az előadás, amíg Bornemissza Ambrus személyiségzavarnak is beillő alakváltozásait kell nyomon követni. Ez beleillik a -modem -emberről -alkotott -képbe, mely -nagyjából azt a közhelyet jelenti, hogy a mai -ember tudathasadásos állapotban él. A színháznak azonban feladata lenne 246
