Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Siposhegyi Péter: Hol a kétfejű feje? (Weöres Sándor Kétfejű fenevad című drámájának színházi adaptációiról)

jutni a darab lényegéhez. Legfeljebb a történetek különféle szerkesztése igényel nyitottabb előadásmódot, a szónak a másik értelmében alakváltozó képességet a játékostól, hiszen egyik pillanatban vásári komédiát, a másikban szerelmi melodrámát játszik. Ehhez már kevésbé tud idomulni a magyar színház — legalábbis úgy tűnt.

A darab alapgondolatát tisztázandó, elemezni szükséges, vajon a három részre szakadt Magyarország miféle üzenetet hordozhat a mának? Hiszen ha az eszmei stabilitás illúzió is csupán, a föld azért szilárdan áll az emberek lába alatt. Aligha valószínű, hogy több évtizedes konszolidáció után pontosan olyan életsokszorozódások forduljanak elő, mint Weöres drámájában. És mégis. A valóságot Károlyi Mihály adja egy megbuktatott miniszterelnök szájába. „Szerencsére a történelem felgyorsult, az emberi élet pedig egyre hosszabb, így jó esélyünk van, hogy megérjük ugyanannak az ellenkezőjét is”. Erről szól Weöres, így nem idejétmúlt mondanivalója, sőt az idő .múlásával egyre életszerűbb. A helyszín számára csak lehetőség, hogy ábrázolja a zűrzavart. Szüksége van rá, hiszen az előbbi gondolat akkor még nem volt ennyire igaz, így kivételes pillanatot kellett válasszon. A képlékennyé vált országban nap. mint nap történhettek olyan változások, melyeket a fenti gondolat a huszadik század jellemzőjének tart, így nem csupán az történhet meg, hogy valaki egy élet során két, vagy ki tudná, hány világnézet hangos követője, hanem az is, amit a magyar filmgyártás máig legsikeresebb szatírája, A tizedes meg a többiek mutat fel, hogy néha vacsora közben is .megváltozhat a rendszer, így a vacsorázók világnézete is. Weöres erről a világhelyzetről mesél. Nem tézist állít fel, nem értelmiségi pökhendiséggel elhatárolja magát, hanem mesél róla.

Írói mondanivalóját nem a színpad sarkában álló fehérhahoc (amint most divat), hanem a cselekmény hordozza. Shakespeare, akit együtt citál klasszicista és avant- garde színház, már iákkor tudta, hogy a nagy konfliktusok, a pszichében lezajló háború mögötteséül hasznos, ha a szerző egy cselekményt is kitalál, lecke helyett izgal- rhat tálalva nézőjének, aki így kíváncsivá válik és nem felejti el, hogy azonosulnia kell a pozitív ideálokkal — mivel .a pozitív ideál nem azt jelenti, hogy valaki pozitív ideálként megjelenik a színpadon s a néző eszi, nem eszi, nem választhat mást. A weöresi szerkesztés kitűnően ötvözi az egyéni sorsot a hatalmas és áttekinthetetlen történelmi háttérrel. Ambrust, a főhőst nagyszerűen egyensúlyozza, jellem és jellem- telenség határán így valóban a nézőre hagyja a döntés lehetőségét. Észrevétlenül orientál, s csak abból a gesztusból érződik megbocsátása, hogy Ambrust élni hagyja, ami ebben a tragikus kavalkádban szinte valószínűtlen végeredmény. De egy mesében minden megtörténhet. Még a túlélés is. Újra felmerül a kérdés, vajon mi ebben a színre alkalmatlan? Vagy a másik oldalról közelítve, mi az a rossz beidegződése a magyar színháznak, amely nem teszi képessé a megfelelő előadásra? Hiszen a darab logikája felismerhető, a külső cselekmény meghatározó volta miatt kézenfogható. Mi az a gondolat, ami ellenáll? Milyen dramaturgiai kényszerképzet áll szemben a weöresi valósággal? Alighanem nemzeti drámaértelmezésünk. Színiházi fogalmaink szerint van egyszer a komédia, aminek lényege, hogy .nevetőgörcsbe .taszítsuk vele a nézőt, ezzel is bizonyítva a nagy sikert. Ezen lehet jópofáskodni, vigyorogni, hajlongani, tehát mindazt, ami már Rettegi Fridolin véndorszímházában sem tartozott az avantgarde újítások közé. Üjabbam lehet a komédiákból revűt rendezni, technikai bravúrokkal, fényorgiákkal és zenével. Aztán van a tragikomédia, amelynek játszása általában attól függ, hogy a két elem közül melyiket tudják jobban eljátszani. A vigyor itt is változatlan, de itt olyasvalamin vigyorognak, amin sírni is lehetne — legalábbis ez derül ki korunk műfajának, a szerzői nyilatkozatnak fényében.

Van azután a súlyos nemzeti dráma, melyben a nemzet bokáig áll a vérszínű generálszószban, s melynek nagyjai szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel dörgik igazságaikat egymásnak. Itt a színháznak mindössze annyi feladata van, hogy érzékeltesse, ki a hős és ki az áruló, valamint tisztelegjen a mester nagysága előtt, mivel azt eldönteni, hogy ki a hős és ki az áruló, nem adatik meg akárkinek. Itt már gond van Weöressel. Nagyon nagy gond. Ugyanis dramaturgiája közelebb áll a komédiához, ugyanakkor gondolatainak súlya, divatos szóval mondva, írói üzenete egyértel245