Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Siposhegyi Péter: Hol a kétfejű feje? (Weöres Sándor Kétfejű fenevad című drámájának színházi adaptációiról)
SIPOSHEGYI PÉTER Hol a kétfejű feje? Gyakran sajnálkozunk azon, hogy a magyar drámairodalom legjobb alkotásai megkésve, vagy egyáltalán nem kerülnek színpadra. Gyakran hozzuk fel, hogy Katona nem érte meg a Bánk, Madách a Tragédia bemutatását. De ismerünk újabb példákat is. A botjára támaszkodó Füst Milánt fiatalkori darabjának ősbemutatóján, hogy csak egy legendává nőtt esetet említsek. Weöres Sándor eddig háromszor köszönhette meg a nézőtér udvarias tapsát. Sajnos, egyszer sem a sikert. Vajon valóban remekmű a Fenevad? Vagy csupán a fenti drámák sorsával való azonossága emelte a kortárs drámairodalom más értékei fődé? Mert abban a szakma és a kritika egyetértett a háromszori sikertelenség után is, hogy remekművel van dolga. A felelősség az elmaradt csodáért a színházat terheli. Biztos ez? Mert igaz, hogy Weöres alkotói nagyságához nem fér kétség, de vajon lehet-e véletlen, hogy három élvonalbeli rendezőnk egyike sem tudott hiánytalanul megbirkózni a feladattad? Felelős-e maga a mű az előadások hibáiért? Megannyi kérdés, melyet el keld dönteni, mert aligha elégséges abból az előfeltevésből kiindulni, hogy remekmű ez csakazértis. Weöres darabja, egyetlen olvasás után azonnal kideríthetőan nem hétköznapi alkotás. Olyan színpadi -világot teremt, ami a magyar drámában szokatlan. Nem realista didaktizmus, nem groteszk utánérzés, nem is polgári csevegtető dráma utófutára. Valami más? A népi diákszínjátszás, a mediterrán országok karneváli játékai nemesülnek drámává. Eddig nincs is nagy baj. A magyar színpadon játszanak olyan darabot, ami ebből a közegből származik. A gond ott kezdődik, amikor kiderül, hogy ezen a színpadon minden azonos nemcsak önmagával, de saját ellentétével is. Ez az a pillanat, amikor a hagyományos orosz-porosz konvenciókon felnőtt magyar színház dilemmába kerül. Hiszen amíg ál- szakállt kell ragasztani, addig minden rendben van. A ragasztó ragad, a színész -hálás, hiszen egy szövegkönyvből két szerepet játszhat el. Weöres számára azonban nem egy ember alakváltozása a fontos a változatlan világban, hanem az az ember, aki csupán követni próbálja a világ alakváltozásait. Maga a történet, mert a szerző egyik nagy érdeme, hogy visszahozta a történetet a semmit ideologizáló magyar színpadra, a magyar történelem egyik legzavarosabb pillanatában játszódik. Az ország három részre szakadt, a -török éppen távozóban, mögötte a felszabadítónak legfeljebb csúfolható német, s nemzeti tudatából, valamint jövőbe vetett hi-tétől megfosztva ott kóborol egykor országnak nevezett pusztaságában a magyar. A háború folyik, de ez már senkinek sem tűnik fel, nemzedékek nőttek fel -a békétlenségben, így a reflex már genetikai -kóddá válik: túlélni mindenáron. — Ebben d helyzetben él Weöres hőse, Bornemissza Ambrus református prédikátor, aki a túlélés mindent irányító vágyától hajtva mindig oda bújik, ahol biztonságosabbnak véli az életét, így magyar, török és német fennhatóság alatt egyaránt bujkál, ezalatt csodálatos módon mindig talál va-lakit, aki meg-, majd tovább segíti, így a hős az utolsó jelenetben Is élve -marad, ami üde látványosság -történelmi drámáink ravatalaihoz képest. A magyar drámairás nem lehet elég hálás Weöresnek azért, hogy ezzel a darabjával megmutatta, egyetlen színpadi történetnek sem erénye, ha közben semmi sem történik. Érdekes módon éppen a semmi honi ideológusai hadakoznak legjobban a Kétfejű fenevadért manapság. A színház számára sem lehetné megoldhatatlan feladat, hiszen a történetben sok a realisztikus elem, -amin keresztül -közel lehet 244
