Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Nagy Miklós: Arany János a Bánk bánról (tanulmány)

zelméről, Biberach erőszakos haláláról, a felvonás közepén Melinda tébolya is világossá lesz előtte. (300—301., 312—313.)

Mivel Arany még nem olvashatta Bergson szellemes mondását, hogy a tragikus hősök egyáltalán nem esznek, és csak nagyon ritkán ülnek le, Gertrudis különben is altatóval akozott hosszú pihenését aligha tette volna szóvá, ha észre nem vesz egy ellentmondást. Hogyan feledkezhetett meg a „királyos asszony” alkonyaira Bánk feleségének kora reggeli látogatásáról, amelyet Ottó már emlegetett a 3. felvonás 5. jelenetében? Hihető, hogy a szerencsétlen Melinda akkor minden őrjöngést, tpanaszt, szemrehányót magába fojtott? S miként képzelhette Katona, „hogy a III. szakasz betölti az egész napot, s annak közvetlen folytatása a negyedik? De lehetséges-e az időnek ily kinyújtása?” (313.) Ezt a kérdést az olvasó, s főként az Aranyhoz hasonló realista ízlésű esztéta tehette föl. Aligha zavarta mindez a romantikus drámák szeszélyes és epikus időkezeléséhez szokott kritikust, vagy azt, aki a tragédiát pusztán a színházban ismerte meg.

3. Peturról és Tiboréról. Arany véleménye a tragédia nemzeti tartalmáról és Katona jelentőségéről.

Egy századvégi díszalbumból emeltem ki a korra oly jellemző vallomást: „Petur gyönyörű jellem, egyben szimpátikus (!) és imponáló is a külföldön is mindenütt hatalmas erővel fogja megragadni az embereket, ha ábrázolója [...] a magyar jellemmel ösmerős lesz. S bizony mondom, ha Bánk nem volnék, Petur szeretnék lenni.” Ennél továbbment az ifjú Hevesi Sándor, ő már csakis Petur kívánt lenni. Megtudjuk a tragédia utóéletének legfrissebb összefoglalásából, hogy Hevesi 1896-ban kevesebbre becsülte nála a nádort „önzése és gyávasága” miatt.8 Tanulságos kiváló rendezők nézeteinek további alakulását is megfigyelni. A Bánk bán 1901-es jegyzetes kiadásában — nyilván Beöthy Zsolt hatására — így nyilatkozik: „[.. .] hazaszeretetben és a király iránt való hűségben mása Bánknak [...] Petur és Bánk két (különböző oldalról mutatják a nemzet faji természetét.”9 Ugyanilyen irányba mutat — árnyaltabb fogalmazása ellenére — Horváth János fejtegetése 1936-os előadásgyűjteményében.

Elcsodálkozhatunk a millenniumi idők esztétáinak kritikátlanságán, gyors általánosító hajlamukon. Számukra a magyar karakter gyönyörű megtestesülésének számít az a hős, akinek rendi megkötöttségeit, egyéni gyarlóságát oly világosan jellemezte egy nemzedékkel korábban Gyulai Pál. (Tőle hamarjában ilyeneket ragadhatunk ki: „Soha magyar költő elégedetlen magyar nemest ily jellemzően nem rajzolt [...] Törvényes forradalmár, büszke aristocrata [...] Nem gondol a következményekkel, szenvedélyes és makacs, de gyöngeségénél vagy hiúságánál fogva könnyen hajlítható. Eszének nem sok finomsága van.” Idegengyűlölete „csaknem monománia.”) A Tanulmányok szintén erős választóvonalat húz a nagyúr meg Petur közé. Arany meglehetősen röviden szól a békédének vezéréről, szűkén mért sorait sem hatja át különösebb megbecsülés vagy érzelmi melegség. „Szilaj, heves, nyugtalan fő” a pártos nemes az ő jellemzése szerint, olyan szánok, aki gyakran „vérszomjas átkokat lehel a királynéra”. (292.) Hazafias érzéseinek végletessége nem kerüli el a költő figyelmét, utal is arra, hogy az idegent pusztán eredete miatt „nemzeti rút gyűlölettel” illeti Petur. Mennyire más Bánk! Arany felfogása nyomán „jellemének [...] szép vonása [...], hogy t. i. ment a nemzeti elfogultságtól.” (293.) Túllépve a nemesi nacionalizmuson, a nádor maga mögött hagyta a rendi önzést is: feldúlt lelkiállapotában sem süket Tiborc jajszavára, ráébred arra, hogy életéért is hálával tartozik neki. Kettejük meleg, emberi kapcsolata Arany szemében „az úr és paraszt közti patriarchalis viszony” példája. Az itt elszigetelten álló következtetés kiegészíthető olyan értekezések tételeivel, mint a Naiv eposzunk vagy A magyar népdal az irodalomban. Bennük a szerző azt a her- deri gondolatot hirdeti, hogy a magyar középkorban „nép és nemzet egy jelentéssel bírt.” A paloták és kunyhók lakóit összekötötte a közös kultúra, s azon belül is főként a hősi múltat megéneklő népköltészet.

242