Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Nagy Miklós: Arany János a Bánk bánról (tanulmány)

logikusan következik, hogy Arany nem tekinthette, nem is tekintette teljesen bűnösnek a merániai asszonyt. Ha az valóban kerítő, közvetlen elősegítője az erőszakkal egybeszőtt cselfogásnak, akkor elpusztítása jogos lépés, amely utólag nem kelthet megsemmisítő lelkiismeretfurdalást a tettesben, tragikum forrásává sem válhat. Ámde a királyné mit sem tudott a Biberachtól átadott, Ottótól felhasznált „porokról”, jóhiszeműen itta mag az altató búcsúpoharat, nem beavatottként, ahogy a nádor hitte Izidora szavai nyomán. (3. felvonás 2. jelenete). Kifejtik a Tanulmányok, hogy Gertrudis vétke csupán közvetett, ám súlyos: egyideig „el ős eg él te öccse bűnös vágyait”; s most „Ottónak férfiatlan gyávasága”, Melinda büszke ellenállása következtében botránytól, esetleg Bánk felháborodásától kell tartania. (309—310.) A királyné óhajtja a fiatalasszony bukását, „hogy férje előtt vádlóul ne lépjen fel”. (1. felv. 12. jelenete;, öccsét sújtó dorgálása így óhatatlanul a félig rejtett buzdítás, felbújtás hangnemébe csap át.

Később azt olvashatjuk, hogy a királyné „férfias nő”, „Európa harmada bírásáról”, Velence legyőzéséről álmodozik, noha „politikai magas céljai” nincsenek, „hatalomvágya hiúságból, ereje gyöngeségből, férfiassága nőiségből ered.” (323.) Sok olyan mozzanat merül föl a 4. felvonásban, ami rokonszenvesebbé, helyesebben: tiszteletet parancsokévá teszi Gertrudis alakját. Arany egyről sem feledkezik meg: szá- montartja a tébolyult Melinda iránti szánalmát, undorát öccse gyáva menekülése láttán, idézi kifakadását a halála előtti pillanatokban, amikor tőrt ragad támadójára: „Hitvány, ne bántsd hazámat.” (A kiemelések itt is, mint általában, Aranytól valók az idézetekben). Kommentárja: „Tehát honleányi, [.. .] engesztelő vonással szelídítve a különben önvédelmi tett.” (320.)

Elmondható 125 esztendő Bánk bán kutatásának ismeretében, hogy a költő se- holseim tévedt jogosulatlan szélsőségbe „a királyos asszony” megítélése terén. Pedig hányán megtették ezt, s nem épp érdemtelen ak! Tolnai Vilmos egy 1918-as cikke'' testesíti meg azt a felfogást, amely Gertrudis minden lépése mögött egyetlen okot lát: a démoni hatalomvágyat. Tolnai szerint e szenvedély ingerli őt potenciális ellenfelének, a nádornak megbuktatására, ehhez pedig a legegyenesebb út Bánk családi becsületének megrontása. Másfelől nem kis tábora van azoknak, akik a szerelmi intrikában ártatlannak vallják a királynét, ráadásul e csoport Barta János, Galamb Sándor s részben Waldapfel József nyilatkozataira hivatkozhat. Ügy gondoljuk, még sincs az ő oldalukon az igazság, Arany kiegyensúlyozott, finom megfigyelésekből kikovácsolt érveit megdönteni nem tudták.

Barta Jánosék okoskodásának gyenge pontja az első kidolgozásra történő hivatkozás. Abban ugyanis az úrnő szerintük „minden Melinda elleni cselszövésben teljesen ártatlan.”5 Csakhogy — amint Horváth János leszögezte — ez a szöveg „nem okvetlenül mérvadó a végleges kidolgozás értelmezésében.” Tegyük hozzá, hogy Melinda az ős-Bánkban szintén bűrészes, legföljebb ott nem oly kétségbevonhatatlan a „gyáva herceg sikere”, mint a végső szövegben. (Így ítéli meg a kérdést Sőtér István, valamint Orosz László is).

Arany — bár ilyen összehasonlítást sehol sem ír le — szemmelláthiatóan több következetlenséget látott Bánk beszéltetésében, mint Gertrudiséban. Közismert a 2. felvonásban a híres „bánki sértődés” esete. A költő megrója ezt a Peturnak adott replikát, amelyben nem a szereplő, hanem „a szerző beszél”, méghozzá akként, hogy „olyat anticipál, mii csak később fog kifejteni.” (292.) E találó észrevétel más esetekre is illik, mert Katona nem egyszer túlságosan tudatossá tette hősét, olyat adván a szájába, ami nincs összhangban kezdeti szituációjával, sőt ellenkezik nem sokkal később tett kijelentéseivel.

Ha nem engedünk a retorika lendületének, tán az Arany Jánosénál is több fenntartással figyelhetjük az 1. felvonás zárómonológját. Ebben a nádor a „királyi székhez”, „hitveséhez, gyermekeihez” [!] kötöző „tündéri láncok” szétszakításáról elmélkedik — fogadkozik. Kitörései érthetetlenek az olvasónak, aki számontartja, hogy a nagyúr csak az imént győződhetett meg Melinda hűséges és ártatlan szívéről. Annak

240