Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Héra Zoltán: A források zárórája (vers)
itt a .vezető’ ,kéz-vezetőt’, ott ,váll-vezetőt’, emitt ,útra-vezetőt’, amott ,ízre-vezetőt’ jelent. és — ,Oxán’, .Vizán’, .Szutor’ — sokszor csak .kivezetőt’. Azt hittem, megúszom hallgatással, ám jött a kérdés: a frissen érkezett, hogy gondolja? Talán úgy, hogy amibe a ,vezér’ belevezet, abból a .vezető’ kivezet, bár lehet — s itt elakadtam. „Lehet, lehet!” S hallhattam: máris az elveket bogozgatják. A kocka, a kártya, s a dominó elvéről alig szóltak, ám a biliárd! Valamiért azt nagyon forgatták, és — képzeld —, még hanggal is szemléltették. „Szóval így” — szólt az egyik, és kezében a képzelt dákó csakugyan lökött, Mi minden koccant össze arra ott! „Na, melyik most az elhagyott?” A zajból — vagy csendből — ítélve, balról állhatott néhány elhagyott, de újabb lökés, és már másként voltak ott azok. „Így is lehetett volna, ily vidám-izgalmasan” — mondta ugyanaz, aki az imént szólt. Majd egy másik hang: „Miért? Talán nem így volt?” És erre még más sóhaj is. Tisztán hallatszott: „Szeretet, szeretés, szenvedély: ó, azok az sz-el kezdődő dolgok!” * Ott voltál hát! Belé is szóltál. Emlékszem, még mondtam is: ó, ne oly hevesen, szerencsehozó. És erre te? Mondtad —és érdekes, amíg beszéltél, az ajkad neked is úgy maradt, zártan: „Imádkozz értem a Véletlen templomában!” * A macska körüljárta a kertet, és nem is a kerítésnél. Mit húzott oda, milyen saját kerítést? De kicsípted magad! Ám a szemed alatt az árok. Ez még a tegnapi rosszkedvedtől? 228
