Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Héra Zoltán: A források zárórája (vers)
Még mindig gyanakszol? Ó, a te örökös gyanakvásod! Rosszat tesz a szemnek és a fogaknak. Ez az a fa, amelyről beszéltél? De hisz ez szénné égett. Itt láttál volna te halat? Jó, most én arra. Addig bók élj meg. Ha nem, hát pokoli dolgokat hozok. Már megint kezded, már megint az az átkozott kezdet. Jöttem, ahogy jöttem. Hogyan, hogyan! Hát tudd: a legborzalmasabban: nem is jöttem én, engem tehozzád — teneked —- hoztak. És nem is az úton, amelyről azt mondtam, éppen tiszta volt. A megapadt folyó medrében, a kitakart parti köveken hoztak, kétesen sietős vállak és kezek, elfektetve a tél tálcáján. Messze laksz, és én már hétkor itt voltam. Jól láttad, egy fürdőjegy esett ki a kezemből. Az uszoda és a források bizony: oda kellett volna mennem, de elkéstem, jöttek iki már az emberek, és szedték össze bent a vízivó edényeket. Hoppon maradtam, ilyen kalandra magamat azért adtam, párák és ásványok záróráján. Mint ahogy te is valahogy úgy. Hogy nem, hogy te magadra kapva a kabátodat? Rosszul emlékszel. Lebegve jöttél és vízszintesen: hoztak elém, elfektetve a tél tálcáján, s megtoldva lábtól — hogy is nem vetted észre? — egy üveg portóival. * 229
