Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Héra Zoltán: A források zárórája (vers)
De azért egyszer láttam. Szombathelyen, a Szentháromság tér szónoki emelvényén. Bár akikor még nem is volt diktátor talán. A helyzet kényes volt, várta övéit. Ahogy a nagy beszéd lement, szeretett volna közöttük feloldódni. És jöttek is hozzá kedvesen, csakhogy nem azok, akiket a szíve várt: csupán a kereskedők, egytől-egyig a sikátorból. S ez neki fájt. Azok meg látták, hogy fáj neki. Nem tudtak mit termi zavarukban. Mint ahogy én sem. Kis híja, hogy fennhangon így nem szóltam Dehát miért lett olyan durva maga most velük ? Dehát tehetnek arról, hogy szeretik magát? Dehát tehetnek ők arról, hogy a parasztok itt voltak csendben és csendesen hazamentek? * Azt mondtad, gondolkoztál mirólunk. Szép, hogy rólam is. Eh, a jövő! Az mindig lelkifurdalás. De jó, hogy szóba hozod a koromat. Csakhogy az évek! A csúcsról lefelé nem mindig lejtő: tudod, a szemeink emlékeznek, s ragaszkodunk a távlatokhoz. És te? Mennyi is múltál? Lásd, az sem csekély. „Hová merült el szép szemed világa” — ilyet már nem írnak neked. * Nem tetszik nekem a barátnőd. Túl sokat beszél az irgalomról: ha így megy, egy szép napon mennybe megy, s itt maradsz hűsége nélkül. Nem tetszik nekem az anyád. Le akarta vágni a kakasodat. Mit csinálna ő, milyen némaságot az udvarodból? Nem tetszik nekem a nyulad. Bújik a kezem elől. Mégis, mit gondol rólam? Nem szoktam védtelen nyulakat bántalmazni.
