Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
még egy jobb fakést se adnak... egy „sárpucolót. (Másik árnyék közeleg. Libé- nyi. Megáll előtte.) Ezt nézi? Konyhakés. De azért mindenes. Disznóöléshez is. Ma már afféle mindenes késeket csinálunk. Olyan ez, kérem, mint az ezermester, vagy inkább polihisztor . . . Nyilván az úr — ahogy nézem — tud görög nyelven. A polihisztor afféle mindentudó. Ahonnan én jöttem, ott mindent tudnak az embereik . . . muszáj nekik . . . Nézze a nyelén ezt a remek kis díszítést... Olcsón megszámítom. Az első vevőt nem szalasztóm él! LIBÉNYI (rábámul): Ki maga? Hova valósi? KÉSES: Én? Arra... (Szélesen, határozatlan irányba mutat. Tréfára fogja a dolgot.) Ahun éjszaka süt a nap s nappal van sötét... (Kacsint.) Na, megveszi? (Jön a köszörűs, beáll gépe mellé.) Látja, az isten is úgy akarja, hogy megvegye. Már küldte is hozzá ezt a köszörűst. Égi jel — szerencséjét ne szalassza el. (Kifelé kiált.) Príma kések, csak itt a príma kések! LIBÉNYI (fakó hangon): Mennyibe adja? KÉSÉS: Huszonöt krajcár.... (Látva, hogy Libényi nem alkuszik, már nyúl is pénzéért, gyorsan folytatja.) Mondom. huszonöt krajcár... ba csak nékem került. De amit rajta alakítottam ... harmincba megszámítom. Ingyen van. A maga helyében már babonából se alkudnék. (Libényi kifizeti, a köszörűshöz lép.) KÖSZÖRŰS (elveszi, megnézi élét): Tíz krajcár! KÉSES: Látja, milyen olcsón kapta. Hátam köszörülés egy kés ára. KÖSZÖRŰS (munka közben) Köszörű nélkül félkrajcárt se ér. KÉSES: Majd még küldök én magához kuncsaftot, egy ilyet! VÍZÁRUS (hangja): Friss hideg a vizem! KÉSES (megnyalja száját): Hé te, várj! (Kilép a színről.) KÖSZÖRŰS: Na, ezzel elvághatja a világ köldökét is! (Átadja: Libényi fizet, indul, kilép.) LACIKONYHÁS (hangja): Hurka, kolbász! Kolbász, hurka! (Éneklőén.) KÖSZÖRŰS (oldalra): Nézzenek már egy percig ide, falok valamit! (Kimegy. Jön Gerzson. Megáll a késes előtt. Felvesz egy bicskát. Körülnéz. Visszateszi. Arra indul, amerre a késes ment. Már most hallatszik a bilincscsörgés. A fény a valla- tószobára vándorol. Libényi. Szemben a kapitány.) KAPITÁNY: Kétszer mondja el a kéményseprőket! Mert tetszik neki! Kölcsönkéri az újságokat! A más újságját olvassa! Tudod, ez milyen, Libényi? Mint a kulkkolás. Más újságjába baleböngészm épp olyan, mint ki'lesni a másik nászéjszakáját! (Libényi hallgat. Most a Kapitány hirtelen lehajol, felvesz a szék mellől egy gyászlobogót, lassan tekerni kezdi.) Nem segítenél, Libényi? LIBÉNYI (fehér): Uram, a kezem . .. KAPITÁNY: Nem akarsz velünk gyászolni, Libényi?! Kivel gyászolsz te szívesen, beszélj! Fogd meg a rúdját, fogd! LIBÉNYI: Uram... (Felnyög. Megfogja. Keze remeg.) (Kapitány kimegy a zászlóval. Bejön lassan Vallató.) VALLATÓ: Eredj innen! (Egészen halk, fojtott hang. Libényi egyedül kimegy. Visszajön a Kapitány. Megdermed. Vi- gyázzban.) Holnap hallgassa ki a szobatársait. Az egész pereputtyot! A barátait. Ha ugyan van ennek barátja egyáltalán. Ne kímélje őket. (Kitör.) ,Nem hihetem! Egyszerűen nem hihetem... (Veri az asztalt. Hirtelen a Kapitány felé fordul, ám arca most is hományban.) Mi a titkuk ezeknek? Hallja? Ezekről a nép nem fog balladát énekelni soha! És mégis újra meg újra feleméliik a késüket! Miféle jutalomban reménykednek? Miikor és kitől? És miért nem félnek semmi büntetéstől? Beszéljen! Mi a titkuk? Mi? Mi?! (Csend. A kapitány arca verejtékes. Sötét. Függöny.) * A második részt következő számunkban közöljük. 220
