Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
A császárt sem, uram. MAYER (kifakad, magára is dühös): Az ördögbe iis. Dehogyis a lányról akartam én beszélni! Biztos valahol a kertben ka- pirgál! De a császárról egyszerűen nem tudok beszélni senkivel. Az ember egyszerűen nem tud gondolatokat cserélni. Magával sem tudok. Hát magamban beszélek, mint a hóbortosok. Valamikor még negyvennyolc előtt nyíltan mertem szidni a császárt. A másikat. Legalább a családban, uram! Legalább itthon — a négy fal között. (Hirtelen.) Most se szól! Nagy leckét kaphatott maga az élettől, hogy ennyire tud hallgatni. (Sóhaj.) Oda vannak a régi jó kis társaságok! Ó, mennyi fecsegés volt itt, uramisten! Milyen jó kis fecsegések. Valahogy jó volt olyankor élni. Mikor fecseg az ember, úgy érzi: mást úgyse érdemel a világ ... (Libényi közben egy posztódarabot vagdos.) Semmi többet — csák egy jó kis fecsegést! Fölényeskedünk a világgal, az élettel, amikor fecsegünk... Muszáj, mert ha nem, mellünkre telepszik. Megfojt, Libényi fiam, megfojt. Hát fecsegünk, hogy közben egérutal: nyerjenek nehezebb gondolataink. (Kiveszi kezéből az ollót.) Ezt a ruhát pedig nem csináljuk. A gazdája hitelbe dolgoztat. Még az előzőt se fizette ki. Beszélgessünk. Mióta .itt dolgozik, és még nem 'is beszélgettünk egy jót. (Kis csend.) LIBÉNYI: Nem látta a nénémet, mester uram ? MAYER: Hildével láttam beszélgetni utoljára... LIBÉNYI: Meg kell keresnem. Ne haragudjék. MAYER (kicsit megorrolt): Menjen csak. Nem erőszak a disznótor. LIBÉNYI: Ne haragudjék. Én szívesen beszélgetnék Mayer úrral. De most nem alkalmas. Tudja, a családom ... (Elhallgat). MAYER: Jó, nam haragszom. De legközelebb nem ússza meg! (Tréfás fenyegetés.) LIBÉNYI (arcán talán először dereng fel valami mosoly féle, igen enyhe): Megígérem, Mayer úr. (Kimegy.) MAYER: Mikor van béke? Mikor? Amikor fecsegünk. Van kedvünk fecsegni. Csak akkor van béke. (Felhangzik az üveges hangja.) ÜVEGES: AAAABLAAAK! MAYER: Itt a vihar. No, most elcsípem ezt a tótocskát. (Kisiet. Sötét. Megvilágosodik az üres legény szállás. Kintről sietős léptek. Magdó jön.) MAGDÓ (hangja): Én vagyok, Hansi! Be- meihetök? Remélem, nem mászkáltok gatyában . .. (Bejön.) Ez meg hol van? Biztos leszaladt újságért. (Kimegy. Jön Libényi fáradtan. Felkucorodik az ágyra, szemét lehunyja. Térdét szinte melléig húzza, gyermekien. Magdó léptei: bekukkant. Lassan az ajtókeretig jön. Suttog.) MAGDÓ: Pont úgy alszik, mint kisgyerekkorában . . . (Az ajtónak támaszkodva suttog tovább.) Istenem, ebben semmit nem változott. Csak épp, hogy nem szopja az ujját... (Maga elé réved.) Az ágy szélére ültem ... Hol volt, hol nem volt — volt egyszer egy kis szabó. . . Ahogy aludt, hát egyszerre csak arra ébredt, csípik a legyecskék ... Nosza lecsap .. . Hát uramisten, hetet ütött egy csapásra! Erre talpraugrott nagybüszkén, s csak azt sajnálta, hogy egy szemtanúja sem volt diadailmának. No, ha hetet tudok ütni, így okoskodott, nem fércelni való vagyok ón, nem tűt forgatni, hanem kardot, ellenséget a hegyére tűzni. S hogy mindenki lássa hősies voltát, faragott szépen egy itáhlát s ráírta nagy betűkkel: Hetet ütök egy csapásra! A táblát a nyakába akasztva el is indult világgá, hogy újfernt megmutatkozzék hősi mivoltában. Ahogy ment, mendegélt, a hangyakirály országához ért... (Megáll.) Ha jól emlékszem ... (Más hang.) Nosza, valami merész tettet kell végrehajtani. . . (Kintről Hansi halk fütyörészése, léptei.) Ez ő .. . (Lábujjhegyen kimegy. Halk hangok, távolodó léptek. Libényi izgatottan ugrik fel.) LIBÉNYI: Mit akart ezzel? (Maga elé bámul.) Ne adja néki isten... (Hangja ijedt, ajkát összeharapja, zsebébe nyúl, pénzdarabot vesz elő, megnézi, majd kimegy. Világosság a zsibvásár részen. Késes már ott áll. A háttérben, s oldalt árnyak. Zsibárus kirakja késeit. Egy árnyék felé szól.) KÉSES: Príma kés, egytől egyig príma. (Az árnyék közeleg.) Egy krajcárral se tudom olcsóbban adni, nekem többe van, uram. Na, csapjon ide! (Tenyerét nyújtja az árny felé.) Ez az utolsó ára. Ennyiért 219
