Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
LIBÉNYI: Elég fáradt vagyok. POTACSKÁNÉ: Még teszek-veszek egy kicsit. Elforduljak? Vagy kimenjek? LIBÉNYI (mint aki nem is hallotta): Vannak itt Bécsben magyar lányok? Ügy értem, sökan vannak? POTACSKANÉ: Van itt mándenféle. Maholnap német lesz a legkevesebb, ők elfoglaltak minket, most mink meg őket, nem igaz? (Felnevet.) LIBÉNYI (összerezzen): Halkabban, Po- tacs'káné, halkabban. POTACSKÁNÉ: No, maga is! Látja, az asszonyok sose félnek. A szoknyájukhoz csiptetnek három—négy pulyát, mint ruhát a kötélhez, oszt mennek perlekedni a Hivatallal. Bizony, a gyerek a csiptető az élet fonalához. Nékem sajnos nem adott az Ür ... A gyerek az asszony testőre a hivatalosság előtt... De mér’ kérdi ... megmondtam, lányokat ide ... LIBÉNYI (sietősen szavába vág): Nem, nem azért kérdeztem. POTACSKÁNÉ (mustra): Maga nem is úgy néz ki. (Sóhajt) Szegény lányok a végén mind a kupiereibe kötnek ki. Elront a város minden falusi lányt, még a halvérű talányosokat is. (Ránéz.) A rosszféle baj lerágja a húsokat. Óvakodni kell tőlük nagyon. Azért mondom, legalább mi tartsunk össze... Na, akkor én megyek is. (Visszafordul.) A konyhában a főzésér’ külön kell fizetni. Majd felébresztem később. (Kimegy. Libényi veszi a törülközőjét s úgy indul, mint aki meg akarja keresni a mosdót. Sötét lesz. Megvilágosodik a vallatóiroda. De most szabóműhelyként fungál. Belép az ajtón Mayer, mint aki a széket nem a helyén találja, odábbtolja: mindenféle szabószerszámok vannak rajta s lehullnak róla holmi színes szövetfoltok.) MAYER: Höl ez a lány? Ha megint a segéd sarkában jár... (Kimegy.) Hilde! (A bástyán most ezt látjuk: átsétál a császár az ezredessel. Jobbról berohan Hilde. Formás, kedvesarcú, látszólag félig-meddig gyermeklány. Szeme szürkéskék, haja mézszínű. Mozgása olykor szeleburdi, máskor setesuta. Egyszerű, de nem buta lény.) HILDE: Segéd úr! Segéd úr! (A bástya felé néz.) (Libényi kezében egy férceit kabáttal balról be.) A császár! (Libényi izgatott lesz, a tűvel valahogy megszúrja a kezét.) Szíjjá ki! (Közben a császár eltűnt.) LIBÉNYI: Azt csinálom. HILDE: Látta? LIBÉNYI (nem szól azonnal): Maga szerint szép ember? (Hangja színtelen.) HILDE (kislányosan ravaszkodik: milyen válasz esnék jól a másiknak): Hát... Nékem nincs ínyemre túlságosan... De ismerek olyan leányt, akinek épp az ilyen tetszik... (Hirtelen.) Miért kérdi? LIBÉNYI: Szóval magának nem ... HILDE: Az ifjú hivatalnok urak ilyenek. Miiért kérdd? LIBÉNYI (hirtelen zárkózott lesz): Csak úgy eszembe jutott. HILDE (kislány os kajánság): Ilyesmi nem jut csak úgy eszünkbe! LIBÉNYI (szinte kutakozva, gyanakvóan emeli rá szemét): Minden eszünkbe juthat, Hilde. (S bár Libényi hangjában semmi kétértelműség, sőt nagyon komoly, a lány mégis lesüti szemét. Tálán épp e perctől kezdve, máskor is hajlamos lesz félreérteni egy-egy mondatot, hangsúlyt. Hogy zavarát leplezze, a falra néz, majd a földre, lehajol egy posztódarabért.) HILDE: Kell ez a posztó? LIBÉNYI: Nem. (A lány a falon a posztóval elnyom valamit.) HILDE: Mórt olyan komöly mindig? LIBÉNYI (feszült): Én komoly vagyok? HILDE: Mintha nem is a szobában lenne. Az esze sose itt jár. LIBÉNYI (idegesen elmosolyodik): Ugyan! Ki látja az én eszemet? HILDE: Mintha gyászolna valakit. LIBÉNYI: Mi volt az? HILDE: Micsoda? LIBÉNYI: Az... ott a falon. HILDE: Poloska. Mesélik, hogy még a császárnál is van. Ágyának négy lába négy mosdótálban, hogy ne tudjanak rajt’ felmászni a poloskák. Éppen, ahogy a vársánc vize őrzi a várat... (Ledobja kezéből a posztót. Nézi a földet.) Pont mint a térkép. LIBÉNYI (idegesen): Miféle térkép? HILDE: Hát a Monarchiáé!... a színes szövet meg posztódarab... az ilyenből csinálják a foltszőnyeget... Samu bácsi mondja mindig, hogy a Monarchia ilyen foltszőnyeg . . . annyiféle ember lakik 208
