Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
benne ... sóik ország és megye. De szeretnék egyszer végigutazni benne . . . (Li- bényi lerakja ikezéből a kabátot, lábával összese<pri a darabokat, kiviszi. Belép Mayer.) MAYER: Tudtam, hogy csak ott lehetsz, ahol a segéd. Nem illilik, Hilde! HIÚDÉ: Samu bácsi, hol lát itt akár egy szál segédet Is ? MAYER: Hol van? HILDE: Kivitte a Monarchia térképét. MAYER: Csak ne csintalankodj. Menj szépen a konyhába ... HILDE: Komoly ember ez, mitől tetszik félni. Azt mondta Samu bátyám, arany keze van. Megbízható ... MAYER: Az is. Ráadásul még gusztusa ás van. Akár császári szabó ás lehetne őkéiméből. De a szemébe nem kell dicsérni, nehogy elbízza magát. (Jön Libé- nyi.) No, menj. (Hilde kisiet. Mayer a székről felveszi a kabátot.) Maga nem Róth Marcinál tanult? LIBÉNYI: Tessék? MAYER: Mármarosban, Róth Marcinál ... Jobban mondva később ő is Pestre kölitözlött... LIBÉNYI: Nem ... nem ismertem Róth urat. (Kis csend.) MAYER: Csak a fércelésről gondoltam. (Más hang.) Imént Hilde megkérdezte tőlem, hogy Libényi úr, hogy dolgozik. Azt feleltem, igen jól, de a szemébe ne mondjuk, nehogy elbízza magát. De valamivel később rájöttem, magát lehet akár dicsérni is, mert komoly fiú. Ritka dolog manapság. (Sóhajt.) Becs tele van pojácákkal. Mit Bécs? Az egész világ. De az is igaz, hogy nem pojácának születtek ... valaki vagy valami pojácát csinált belőlük .. . (Kis csend. Halkan.) Elismerem, a magyarnak ma nem túl sok kedve lehet nevetgélni. Csak az újságokat kell elolvasni... A kivégzettek névsorát ... LIBÉNYI (áíí egy pillanatig, majd lehajol a kabátért): Ez mikorra keli? MAYER: Jól is teszi. LIBÉNYI (majdnem hebeg): Mi... micsodát? MAYER (mormolva): Hogy nem nyilatkozik. Bécshen minden harmadik ember spion. Gondolom, Pesten minden második. LIBÉNYI: Holnapután ráér? MAYER (bólogat): Rá. (Jön Magdó a szín baloldala felől, kezében kis csomagot lóbálva.) MAGDÓ: Jancsikám! (Mayért észreveszi.) Bocsásson meg, hogy a tornác felől jövök, de hamarabb akarom üdvözölni öcsémet. LIBÉNYI: A néném. Mayer úr a mesterem. (Zavart.) MAGDÓ: Egy kis hazait hoztam néki. MAYER: Egyenek csak nyugodtan, én meg megyek a rőföshöz. MAGDÓ: Nem kínálhatnánk meg mester uramat? MAYER: Nekem most még nézni sem szabad a tréflit. A nagybátyám éppen Bécsben van, ha megtudná, hogy én nézem a szalonnázókat — ha nem is ennék, csak nézném — kitérne a hitéből. (Mosolyog, biccent. 0 is a „tornác felé”, de baloldalon megy el. A szín sarkában felvillan Hilde arca. Mayer tereli kifelé.) Csak lassan a testtel, Hilde, már van menyasszonya. (Eltűnnek. Magdóék meghallották.) MAGDÓ: Na mondom, a végén még a vőlegényemnek néznek. Pedig hát még hasonlítunk is egymásra egy kicsit. (Felnevet.) LIBÉNYI (kelletlenül): Miért jöttél Bécs- be? MAGDÓ: Amit mondtam — mondtam. LIBÉNYI (enyhén körülnéz): Hogy találtál rám? MAGDÓ: Hát ez az! Nem írtál címet a leveledre. Persze, hogy ne leljelek meg. Miért nem írtad rá? LIBÉNYI: Nem lis tudom ... MAGDÓ (fürkészi): Én iis voltam már úgy, hogy el akartam egy címet felejteni s el is felejtettem. De ládd, csak nyomodra jöttem! (Élvezi.) Nem lehet úgy elbújni ebbe a nagy Monarchiába, hogy valaki lélek rád ne leljen egyszer! (Bontogatni kezdi a csomagot.) LIBÉNYI (hangja feszült): Honnan tudtad meg? MAGDÓ: No nézz oda, ahelyett, hogy örvandne, hogy a nónje töpreng felőle, meg a sarkában jár, mint cirkuszba dísz- lovas után a sepregető! (Mutatja kecsesen a lócitrom-lapátoló mozdulatokat.) No, egyél! LIBÉNYI: Ne járj a nyomomban, jó? Ki mondta, hogy itt vagyok? 209
