Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
(Most a színen elindul feléje, Magdó is.) KAPITÁNY: Ne részletezd, Liibényi! Mit mondott Magdó nénéd? MAGDÓ (a színen): Tényleg elmész? KAPITÁNY (hangja a színfalak mögül): Miért hallgatsz? Te mit mondtál rá?! LIBÉNYI (a színen): Dl. MAGDÓ (színen): Ha majd találkozol vélem a Schönbrunn körül, ne csodálkozzál. LIBÉNYI (a színen): Nem akarok véled találkozni. (Ezzel egyidejűleg csörren a bilincs.) KAPITÁNY (kintről): Megmondtam, az istenedet! MAGDÓ (a színről belevágva a szín mögötti szóba): Pedig fogsz. (Dacos.) LIBÉNYI (a színről s most már mindketten végig): Menj férjhez, azt mondtam, ne kísértsd az istent! MAGDÓ (merően): Én kísértem az istent? Én? LIBÉNYI (hökkent, dadog): Nem is én! (Hirtelen kitörés.) Értsd meg, Magdó, nem tudnám elviselni! Nem bírnám ... MAGDÓ (már-már incselegve): Oszt mit nem bírnál? LIBÉNYI (ijedt zavar): Semmit... semmit . .. MAGDÓ (nagy magabízással): Ne félts te engem! Én olyan madár vagyok, Jancsikám, aki válogathat a kalitkák közül. S ez már nagy szabadság! Ahogy te fürkészed a mestereidet, melyiknél jobb a kosztkvártély, melyik ád több piculát.. No, úgy vagyok én a babáimmal. De hogy el kall mennem — annyi bizonyos. Mint ahogy otthonról is ... Mert édes szüléink igen-igen csak véletek, kisebbekkel törődtek ... LIBÉNYI: Vajon — csak azért? MAGDÓ: Azért. Is. Meg másért. Is. Nem hallod a papot? Ki végzi el tehelyetted? Ki látja meg az országot, világot, Bécs- nek városát tehelyetted, Magdó! Megtudná-e más látni tehelyetted ezt a minden- séget?! (Kis csend.) LIBÉNYI: Csak azért? MAGDÓ: Ki marad az öregaipja gatyá- ja s az öreganyja szoknyája mellett.. a családi kemence pendelyénél? Ki? A rusnya leány s a félnótás fiú! Akit nem kér a világ! Kik ebben az óriási nagy bálban (körülmutat) petrezselymet árulnak annyiszor! De akit kér és kíván e világ, az elmegy, karját kitárja azok felé, ikik a karjukat kitárják! (Kis csend.) Te tán nem szeretnél császári-királyi szabómester lenni? Vagy még több... Fényes katona! LIBÉNYI (megzavarodva): No, csak vigyázz, nagyon vigyázz, Magdó. MAGDÓ: Mondtam: ne félts! Az egyszer bizonyos, egy pár tormás virsliért nem adom magam Bécs városának! Egy nyavalyát! Ha kell nékik Magdó Magyarhonból, hát csak emeljék magosba, jól fizessenek meg! Ha jó lesz hozzám Bécs- nek városa — én is jó leszek. Ha megsimogat — megsimogatom. De ha kezet emel rám — én is felemelem. Kódis vándornak, gyüttment bolyongónak csak ne nézze Bécs urasága ezt a Libényi Magdót! Az mi nem szíveljük, uram! (Mintha máris egy idegen, itt lévő uraságnak mondaná. Szép tekintete csillog, kihívó, harcias, felkavar. Kis csend.) LIBÉNYI (majdnem tehetetlenül): Tán huszonöt is elmúltál, Magdó. MAGDÓ: De húsznak se nézek ki! LIBÉNYI (szinte szomorú pillantása feléje réved): Honnan tudod, Magdó, honnan tudod? MAGDÓ (diadalmasan felnevet): Szavahihető tanúktól, Jancsikám! Egészen megbízható uraktól, kisöcsém! Hát isten véled! Ott találkozunk! (Csók, futólagos. Elsiet.) LIBÉNYI (utánamereszti szemét, suttog): Ki végzi el... ? (A másik irányba elmegy. Most a kiásott falat, mely a templomrészhez épült — kiviszik. Felszabadul egy tér. Megvilágosodik a szálláshely. Kicsapódik az ajtó, jön Potacskáné, mint aki sebbel-lobbal keres valamit. Erőstermetű, nőstényi asszony, bár elhanyagolt. Annyi bizonyos: még így sem egészen közömbös a férfiembereknek. ö maga is mustrálva, kicsit sunyin szokta megmérni őket. A férfiasságot fürkészi bennük. Seprűt húz ki üggyel-bajjal az ágy alól.) POTACSKÁNÉ: Ez meg hogy ikerül ide? (Eközben megjelenik Libényi könnyű batyuval a semleges sávban, mint aki utcán jár s egy bizonyos házszámot keres. A jobboldalon jön, a baloldalon némán 205
