Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
szabadon! Becs jó volt veletek! A császártól kaptál munkát! Kitől kaptál te munkát, Libényi? LIBÉNYI (kis szünet után): Samuel Ma- yentől, uram. KAPITÁNY: Folytasd, öszvér, folytasd! De most már egyvégtében folytasd. Mert sose érünk a végére! (Mintha halálosan fáradt volna.) Tehát megérkeztél Bécs- be ... LIBÉNYI: Nem, uram ... előtte még történt valami... KAPITÁNY (előrehajol): Beszélj! Hol? LIBÉNYI: Pesten. KAPITÁNY: Mi volt az? LIBÉNYI: Elmentem a templomba. (Hirtelen kitör.) Mért nem akarják megmondani, hogy meghalt-e? Miért?! (Felugrik.) KAPITÁNY (kis szünet után): Ülj le! Mért oly fontos az neked? (Komor.) LIBÉNYI: Mert... nem tudom... amikor felemeltem a kést, kétszer is talán... hirtelen sötét lett a szemem, mintha vak lettem volna .... Nem tudom pontosan .. (Kis szünet) Uram ... meghalt? (Szinte könyörgöm. A kapitány rámered hosszan. Szemét elfordítja. Mintha üres volna a tekintete.) KAPITÁNY (halkan): Nem érdemied meg, hogy megtudd. Érdemeld ki, Libé- nyi, s akkor megtudod! (Most halkan belép Vallató, ahol szokott.) Menj ki és várj! (Az szófogadóan szaporázva lépteit, kimegy.) VALLATÓ: Miit akar állandóan a nővérétől? Mit? Mivé akarja zsugorítani ezt az ügyet, Szilágyi kapitány? És főként: miért?! Gondolkozzék a dolgon! (Kilép. A sápadt Kapitány arca nevetésre torzul.) KAPITÁNY: Majd megkérdezem tőle, mi a kedvenc virágja! Megkérdezem tőlő ! Haha... haháha! (Hisztériásán nevet, kirohan. Csend. A fény a templomrészre esik. A szószék előtt egy öregasszony térdel, arcát nem látni. A pap úgy emelkedik fel, mintha imént csak a szószék „mellvédje" alá bukott volna. Valahonnan hátulról bilincs-csörgés hallatszik. A pap, akit a kivégzési jelenetben felvillanni láttunk, előre néz. Jön lassan Libényi. Megáll. A bilincs a szín mögött ismét csörren egyet. Magdó sietve érkezik, még hátrább áll meg.) TISZTELENDŐ: Sohasem töprengtetek azon, hogy mielőtt e világot Teremtőnk megalkotta volna, mit kérdezhetett önmagától? Nyilván a titkot soha senki nem tudhatja, csupán találgatás a sorsunk. . És ha gyarló eszünk végtére odamerészkedik, hogy elképzeljük Mindenható Urunk kérdését a 'teremtés előtt önmagához, akkor, úgy gondoljuk, csak egyet mondhatott. Ha én nem — ki végzi el ezt én helyettem tinéktek? Igen. Ki végzi el? Hiszen ember még nincsen! Ki hát? Talán a Sátán ereje? Átengedhetné-e a Mindenható a Teremtés művét? Nem, atyámfiai! Rajta kívül itt nem volt senki sem. És midőn az ő Egyszülött Fiát a keresztfán érettünk feládozta, mit kérdezhetett a Szent Atya az Ür Jézus Krisztustól? Ki végezné el ezt tahelyetted, fiam? És midőn Krisztus Urunk, hogy minket megváltson, elszenvedte a kereszt- halált, megismételte az Atya kérdését: ki végzi el ezt énhelyettem? (Libényi arcán folyik a könny. A pap hangja egyre jobban emelkedik, minha óriás tömegnek prédikálna.) És a nagy háborúságok idején azt kérdi tőletek az Ür: Ki szánt, ki vet, és ki arat majd tiheilyettetek? A fojtogató nagy csend idején azt kérdi tőletek: Ki beszél majd tihelyettetek? És megkérdi a vakoktól: Ki lát helyettetek? És a süketektől: Ki hall a ti füleitek helyett? (Az öregasszony felzokog, Magdó könnyeit szívja.) És megkérdezi a sokaságtól: Ki cselekszik majd tihelyettetek? És azt kérdezi a Kevesektől: Ki marad meg tihelyettetek az én engedelmemmel itt ezen a földön ? Pace tua . . . pace tua.. . Ámen... (Halk orgonaszó. Eltűnik a szószékről. A vénasszony gyorsan el. Libényi hátranéz, meglátja Magdót. A szín háta mögött megcsörren a bilincs.) KAPITÁNY (hangja a színfalak mögül): Ne csörögj, Libényi! LIBÉNYI (hangja szintén onnan, nyilván magnóról): Bocsánat, uram. KAPITÁNY (ugyanonnan): Tehát nénéd a templomba jött... ott adtatok találkát. LIBÉNYI (szintén): Igen, uram... Elindultam feléje. 204
