Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
MAGDÓ (szinte hamiskásan): Hát menynyit?! LIBÉNYI (majdnem zavart, majd zord lesz): Semennyit. (Most megszólal a lélekharang. Keresztet vetnek. Magdó pillanatok alatt átváltozik. Szinte babonás áhítat uralja. Míg beszél, a távoli lélekharang se hallgat.) MAGDÓ (suttogva): Milyen kicsi is a lélekharang. Milyen vékonyka a hangja. Még a tűbe is befűzhetnéd. Hallod, mennyire egyedül szól? Nem úgy, mint a nagyharangok — kórusban, egyszerre, egymásnak feleselve. Mintha tényleg egyetlen kis lélek hangja szólna. Beszél ez a nagyharangok helyett is, ne félj.. A sok-sók harangok helyett. Mert azok most mind csendben vannak ... Lehet, meg is repedtek, csak ez a vékonyka, ez a kicsinyke -.szól... Egyedül ez a kicsiny semmiség. Valamennyi nevében . . . Szemben a nagy levegőéggel... szemben véle, aminek nincs határa ... (Szeme könnybe lábad.) LIBÉNYI: Hallgass el! Hallgass! (Szinte nyers, fojtott, küszködő.) MAG DÓ (mint aki megérti): Tisztábban akarod hallani ugye? LIBÉNYI: Hallgass, azt mondtam! (Roppant feszültség.) MAG DÓ: Jézusom, mi van véled? (A harang elnémul.) LIBÉNYI (máris megbánja, ocsúdik): Kérlek, édes néném, ne haragudj reám. Kérlek szépen, ne haragudj. Annyi minden van errefelé ... annyi minden .. (Megcsókolja a kezét.) MAGDÓ: Ezt ne tedd! Ez anyánknak jár ... (Kis csend. Ismét visszaváltozik.) Mikor kicsi voltál... akkor is nagyon szíven tudott ütni tégedet a harangszó... emlékszem a nagyapánk temetésén is .. s a nagyanyánkén ... Egészen odavoltál a harangszóért. Magad is akartál csinálni krumpliból. Aztán eszedbe jutott a körte. Kiivájtad a belsejit, egész ügyes harangocska 'lett belőle. Még egy szem büdös farkasszőlőt vagy micsodát is tettél bele, mintha a harang nyelve fekete lett volna. (Kis csend.) Istenem, milyen boldogok voltunk! Együtt az egész család. Apánk ült az asztalfőn. Volt mindenkihez egy-két jó szava, de azért csipkelődött is. Anyánk behozta az ételt, én meg segítettem neki. Apánk elkezdte az imádkozást, mi pedig baktattunk utána, épp mint a hegyi ösvényeken, alkonyat- kor. Jó volt utána menni. Anyánk szétmerte az ételt... Akkor még minden jólesett... a kis híg lé is, a fekete kenyér. Nem úgy, mint itt a fogadóban. Na itt ehetsz, amennyi beléd fór. Mégis, úgy érzed: minden odalett... Minden. (Kis szünet.) Sose leszünk olyan boldogok, testvérem, soha többé. (Csend.) LIBÉNYI (küzdve megrendültségéveí): Menj férjhez ahhoz az emberhez, Magdó. MAGDÓ (visszazökkenve): Nem én, amíg Bécs városát meg nem látom. Ha a fejemet bekötötték, akkor látom én meg Becsnek városát, mikor a hátam közepét. Mikor flangérozzunk, ha nem most?! Ne félj, ott Bécsbe lesz néked is még úri kalap a fejeden! Gyere, már megint jönnek erre ... Istenem, hogy bámulják a vért... Gyere, majd útba ejtjük ezt a rosszposztóst. (Kezét megfogja, mint egy gyereknek, meglátja a Libényi zsebéből kikandikáló újságot. A fiú ösztönösen ráteszi kezét, mintha védené.) Nocsak, újságolvasó ember lett az én kis öcsémből! Újságot olvas, még tán kávét meg csokoládét is iszol hozzá? Mint a gróf meg a városi polgár... meg Ferenc József! (Felnevet, kicipeli, szinte kirángatja a színről.) (Most megjelenik néhány ember meszesvödörrel, lemeszelik a vérrel fröcskölt falrészt. Most mások jönnek. Szép lassan a fal tövét felássák. A jelenetet néhány félig felbukkanó, riadt járókelő is nézte. Sötét lesz. Hirtelen nagy fény a vallatószobában, szinte szemrontó fényesség.) KAPITÁNY: Ne hazudj! Ahogy levertük a magyar árulást — kezdtetek újra beszivárogni Bécsnek városába! A patkány elfut a bárkáról, ha süllyed. Vagy hova bújik a kullancs? Épp a bőr alá! A Monarchia bőre aló bújtatok, ahol senki se keresett! Legjobb búvóhely az ellenség szíve: a főváros! Ahol a kutya se ismeri viselt dolgaitokat! Azelőtt a rabság fővárosának neveztétek Bécset — most mégis itt érzitek magatokat biztonságban! Nem furcsa, épp a szabadság- harcotok leverése kellett a szabadságotokhoz! Otthon ki se húztátok lábatokat a sárfészkeitekből! Itt meg sétafikáitok 203
