Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
LIBÉNYI: Volt szabadidőm, uram. KAPITÁNY: A mester mit szólt, hogy tekeregsz? Megdicsért, igaz? LIBÉNYI: Darabbérben dolgoztam. Akkor mentem el, amikor akartam. KAPITÁNY (merően): Társaid voltak? LIBÉNYI: Ügy érti, amikor .. . KAPITÁNY: Ügy! LIBÉNYI: Egyedül tettem, uram. KAPITÁNY (fordít): Ne hazudj! A vesédet is látom. Meg .tudom olvasni benne a (kovákét — szabad szemmel te! Ne hazudj! LIBÉNYI: Nem hazudok, uram. Meg lehet kérdezni. KAPITÁNY: Meg is kérdjük, ne félj! Hiába tagadsz! Mi mindent tudunk! Érted? Mi mindent tudunk! (Tagolva.) Mindent! (Most belép szemből Vallató. A homályban marad. Kapitány megdermed. Tiszteleg.) Vigyétek ki! (Tömlöcőr megjelenik, kiviszi, ök ketten némán állnak.) VALLATÓ: Nem kell olyan ostobaságot mondani, hogy mi mindent tudunk. Abból kell kiindulni, hogy semmit se tudunk ... KAPITÁNY (még mindig feszes vigyázz- ban): De ... VALLATÓ: Nem tudjuk például, mi van a lelke mélyén ... fogalmunk sincs. Nem tudjuk például — ahogy az a játék szokta kérdezni: Mi a kedvenc étele, virágja? Nem tudunk semmit, kapitány. KAPITÁNY: De miniszter ... VALLATÓ (közbevág): Szilágyi Dezső kapitány úr, maga eddig komoly érdemeket szerzett. Maga magyar, nemde? (A Kapitány az ajkába harap, már-már szóra nyitná, de a másik elvágja.) Hozza be ezt a szabót! (A Kapitány tiszteleg, sietve kimegy, máris hozza Libényit, a tömlöcőrrel. Közben Vallató kinéz az ablakon.) Vegyék le a lábáról azt a láncot. (A százados habozva mozdul meg.) Nem hallották? (A százados a Tömlöcőrnek.) KAPITÁNY: Nem hallotta, őrmester ? (Halkan.) (Tömlöcőr leveszi a láncot.) VALLATÓ: Elmehetnek! (Azok tisztelegve gyorsan el. Kis csend. Nem fordul meg.) Figyelj csak, Libényi. Ha felsorolod társaid nevét — az ítéletnél nem feledjük el. Most pedig félórát pihensz ... aztán szép sorjában elmondod az egészet. Hogy történt, miért történt, mit gondoltál, hogy idejuttattad magad és mások tégedet. . . LIBÉNYI (kiszakad belőle): Uram — maghalat?! VALLATÓ: Tehát szép sorjában el fogod mondani... LIBÉNYI: Kérem, forduljon meg .. . esedezem, forduljon meg, uram . . . VALLATÓ: Majd ha megérdemlőd, Libényi. Ha (belenézhetek a lelkedbe, akkor te is belenézhetsz az én szemembe, Libényi. Most pedig menj! Két fertályóra múlva ugyanitt! Menj a celládba ... Gondolkodj! Nem hallottad? Menj! LIBÉNYI: Egyedül? (Suttogva.) VALLATÓ: Egyedül. (Kilép az ajtón. Libényi csak áll, majd kézbilincsét kicsit csörgetve, lassan indul az apránként sötétedő színről. Amikor a falrész megvilágosodik, még mindig hallatszik a bilincs. Most ez az egy megszűnik, helyette többet is hallunk. Megjelenik három megbilincselt magyar nemesi öltözetű férfi — őrök kíséretében. Szemüket bekötik, falhoz állítják őket. Egy őrmester a szakasszal némán bejön, csupán kézzel vezényel. A puskát vállhoz emelik: tűz. A férfiak térdrehullanak, majd elterülnek. Hordággyal emberek sietnek be, a letakart hullákat kiviszik. Egy pap megy utánuk. Riadt fejüket kapkodó járókelők surrannak el, csak lopva néznek a friss vérrel pöttyözött falra. Jön oldalról lassan Libényi; távol a faltól megáll. Csak szeme sarkából néz arra. Aztán fejét mélyen lehajtja. Jön nővére a másik oldalról, a fal felé tekingetve. Igen szép leány. Karján kosár, bevásárolni megy. Majdnem nekiütközik Libényinek. Rábámul. Kezét összecsapja.) MAGDÓ: Jancsi! Jancsikám! (Libényi összerándul, mintha rajtakapták volna valamin. Csak nézi Magdát.) LIBÉNYI: Magdó! (Nénje átöleli, megcsókolják egymást.) MAGDÓ: Te mit keresed itt? (Inkább halkan.) LIBÉNYI: Pesten dolgozom. MAGDÓ (még halkabban): De itt. (Fejével bizonytalanul körbeint, nem akarván a falra nézni.) LIBÉNYI (érzékeny arca megrezzen): Én ... hogy én? (Kis szünet) A mesterem elküldött... bélésanyagért... 201
