Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
Libényi elé): Tán részeg volt az atyád? LIBÉNYI: Nemigen ivott, uram. KAPITÁNY: Pedig az volna logikus. (Végigméri.) Vagy tán a pap volt részeg, amikor beírt? LIBÉNYI: Nam, uram .. . vagyis nem tudom. (Tétova.) KAPITÁNY: Hogy nem tudod, hányban születtél? (Különböző irányú sétákat tesz, más és más testtartásban, hogy ezzel is megzavarja s ijesztgesse Libényit.) LIBÉNYI: Anyám azt mondta, később jegyeztek be. Költözködtünk, uram. KAPITÁNY: Költözködtek! Nem tudja, hány éves! Mit tudsz? Milyen nemzetiségű vagy? LIBÉNYI: Magyar, uram. (Némi méltósággal.) KAPITÁNY: Ezt bezzeg tudja! Ezt tudjátok mind! De fogadjunk, az osztrák himnuszt nam tudod?! Fogadjunk! (Csend.) No ugye. Ha nem beszélsz töredelmesen, meg foglak tanítani az osztrák himnuszra, azt fogom veled énekeltetni egész áldott nap! (Lecsillapodik.) Hallgasd csák! (Kitárja az ablakot. Hirtelen nagy erővel katonazene. Az osztrák császári himnusz: Haydn „Gott er- halte”-ja. Libényi rémülten kapja füléhez a kezét. Kapitány hirtelen becsukja az ablakot. Csend.) Nem szereted Joseph Haydn örök muzsikáját? Dúdold csak! Velem! (Dúdolja.) Énekelj! (Megragadja.) LIBÉNYI: Rossz a hangom, uram. KAPITÁNY: Botfülűek! Szép, vagy nem szép? LIBÉNYI: Szép ... a muzsika ... (Elhallgat). KAPITÁNY (megismétli): Botfülűek! (Más hang.) Vallásod? LIBÉNYI: Római katolikus, uram. (Hirtelen.) Csak annyit mondjon meg, uram... KAPITÁNY (szavába vág): Családod van? (Ismét az ablakhoz megy.) LIBÉNYI: Nőtlen... (Kibuggyan belőle, szinte esengve.) Kérem, Kapitány úr.. kérem, csak annyit mondjon ... meghalt? (Izgatottan mozdul meg, bilincse megcsörrent KAPITÁNY (idegesen): Ne csörögj! Mi a foglalkozásod? LIBÉNYI: Szabó. KAPITÁNY: Micsoda — mester? LIBÉNYI: Segéd — mester joggal. KAPITÁNY: Ez meg miféle? Persze, a zűrzavaros időkben megkaptad tőlük a mesterjogot. LIBÉNYI: Már hamarabb, uram. KAPITÁNY: Atyád?! LIBÉNYI: Ö is szabó, uram. KAPITÁNY: Anyád? LIBÉNYI: Él, hálaistennek. KAPITÁNY: Testvéred ? Gyerünk, gyerünk. Ne csörögj, mondtam már! Testvéred ?! LIBÉNYI: Egy fiú, két húgom otthon. A kisebbik néném férjnél... S van egy nagyobb is ... azt hiszem ... KAPITÁNY: Azt hiszi! Azt hiszi, hogy van még egy nővére! És akit hiszel — az hány éves? A nagyobbik, he? LIBÉNYI: Huszonöt lehet... Vagy huszonhat, azt hiszem ... KAPITÁNY: Hit dolga nála, hogy hány éves a nénje... Szóval ezt is csak hiszed, mint a születésedet?! (Mintha az égnek panaszolná.) LIBÉNYI: Korán ment el hazulról. Nem is nagyon írt... Járta a maga útját. KAPITÁNY: Akárcsak te! Szép kis család! (Hirtelen.) Szeretted a nénédet? LIBÉNYI („bezárkózik”, mint aki nem kívánja családi ügyeit mások elé teregetni): Nem ismertem túl jól. KAPITÁNY: Fekete bárány, mi? Csak tán nem voltál féltékeny rá? LIBÉNYI (ijedt zavart): Hogy én? Miért. . .? (Elhallgat.) KAPITÁNY: Igen vagy nem ? De ne hazudj! Átlátok rajtad! LIBÉNYI: A gyerek, míg gyerek, gondol mindenfélét. (Izzad.) KAPITÁNY: Volt menyasszonyod? LIBÉNYI: Nem, uram. KAPITÁNY (zsebéből papírt vesz elő): Hát ez a Hilde nem a menyasszonyod volt? LIBÉNYI: Nem, uram. KAPITÁNY: Tán a szajhád? Te éhenkórász — hogy tudtad volna megfizetni? Beszélj! LIBÉNYI: Hilde tisztességes lány ... KAPITÁNY: Szép kis tisztesség! (Hirtelen) Hogy jöttél Bécsbe? LIBÉNYI: Vándorkönywel jöttem. Jelentkeztem a rendőrségen is. KAPITÁNY: Kinél dolgoztál? 199
