Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
KAPITÁNY: Az idők — sajnos — jobbára rendkívüliek, professzor uram. EZREDES (elengedi): Engem inkább az izgat, miért kell ennyire felfújni az ügyet. Amikor szerintem ... az én taktikai érzékem szerint éppen kicsinyíteni kéne. Kinek jó ez? Végül is — a miniszter mit akar ettől a szerencsétlentől? (Kis csend.) Nem ártana, ha a Kegyelmes Ür megégetné a száját... Inogjon csak a széke. .. KAPITÁNY: Arra kíváncsi, hogy „hősünknek” mi a titka ... Ezért előbb ő vagy a helyettese faggatja, de inkognitóban ... még én sem tudhatom, melyikük... azután én lépek, aztán megint ő ... mondom, hogy nem bízik bennem .... EZREDES: Pedig maga lényegében már jól ösmeri a szakmát... KAPITÁNY (keserűen): Igen... a vádlott vad, akit távolról kell szemügyre venni... becserkészni... Induljunk egyedül a vad barlangja felé... ahol alszik, eszik és párzik... Néha oldalról csapjunk rá ... hátból... Szembe a legritkábban ... kérdéseinkkel kerítsük be ... járjuk körül.... És így tovább ... De akkor sem bíznak bennem! EZREDES: Mi okuk volna erre? (Kis csend.) KAPITÁNY: Meglehet, hogy... (Kintről lánccsörgés. Elhallgat.) ö fogja kezdeni, így adta tudtomra ... Menjünk innen .. (Indulnak a szemközti ajtón át.) (A kapitány a levegőbe, háborogva): Cromwell! Nelson! (Eltűnnek. A lánccsörgés erősödik. A vallatóirodában még nagyobb lesz a fény: csak elől. A hátsó rész, ha lehet, még homályosabb. Megjelenik Libényi, keze-lába bilincsben. Tömlöcőr kíséri. Hunyorogva áll meg, az őr megfogta karját. Várnak néhány másodpercig, csendben. Kinyílik a szemközti ajtó, belép nagykarimájú fekete kalapban a Vallató. Megáll.) TÖMLÖCÖR (szemét mereszti a homályba): Uram . .. VALLATÓ: Elmehetsz... (Tömlöcőr a semleges sávon jobbra el. Kis csend.) Én leszek egyik 'vallatod. Nekem nem szabad hazudnod ... Most egyelőre átadlak a másiknak ... (Hátat fordít, kinéz az ablakon). De neki se hazudj. Nekem pedig különösképpen. Ha nem titkolsz el semmit — enyhítést 'kapsz. Töredelmes vallomásoddal, meglehet, kegyesebbé teheted ibíráid szívét. Gondolkozz rajta. LIBÉNYI: Uram, bocsásson meg, hogy nem tudom másképp szólítani, de nem látom a rangját. (Elhallgat. Hirtelen). Ó uram ... csak egyet mondjon meg .. Kérem, mondja meg ... meghalt? Csak azt mondja meg! (Kis csend. A Vallató némán kilép az ajtón. Libényi lánca megcsörren. Áll s vár. Homloka verejtékes. Belép a Kapitány. ö is a homályban áll meg, de őt felismerjük.) KAPITÁNY (hátat fordít, kibámul az ablakon): Én leszek egyik vallatod. Ajánlom, legyünk jóba. Nem szeretném, ha összevesznénk. Ne szomorítsd az anyám szívét s akkor én se fogom a te anyádét. Rendben? (Kicsit előbbre jön.) LIBÉNYI: Rendben van, uram. (Szinte alázatos szelídséggel.) KAPITÁNY: És vigyázz, mit mondasz, mert jegyzik. LIBÉNYI (szemét mereszti): Kicsoda, uram? KAPITÁNY: Ki-ki? Hát a jegyzők! LIBÉNYI: Nem látok senkit, uram. KAPITÁNY: Ott ülnek az ablak alatt. Vagy az ajtó előtt. Nem mindegy? Lehet, hogy a padló alá feküdtek. A fa ágán, mint a lajhárok, csüngnek. Mért érdekel? LIBÉNYI: Bocsánat, uram. KAPITÁNY: Ne kérdezz semmit, csak válaszolj. Megértetted? LIBÉNYI: Meg, uram. KAPITÁNY: Mi a neved? Nem hallod? Hogy hívnak? LIBÉNYI: Libényinek, uram. KAPITÁNY: Csak úgy — Libényi? Nem volt keresztatyád? LIBÉNYI: Jánosnak. Libényi Jánosnak hívnak, uram. Bocsásson meg, nem tudom rangján szólítani, innen nem látom ... KAPITÁNY: Gyorsabban, hé! Hányban? Hol? Mi a foglalkozásod!? Miért hallgatsz?! LIBÉNYI; Születtem Zsakaron, vagyis Csákváron. Fejér megyében .... KAPITÁNY (egyre türelmetlenebbül): Mikor? Azt kérdeztem, mikor? LIBÉNYI: 1831... vagy 32-ben... Azt hiszem .. . KAPITÁNY’ (most végleg megfordul, eljön az ablaktól, jóval közelebb, majdnem 198
