Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)

PÁSKÁNDI GÉZA

Lélekharang

NAGYVONALÚ DOKUMENTUM KÉT VAGY TÖBB RÉSZBEN

Szerzői szokásjog és jogszokás elég régóta, úgy néhány ezer éve, hogy még a rablógyilkosokat és más — mondhatni, gyanúsabb lényeket is — legalább enyhén — szánalmukba vonják. Különösen hajlott erre a mindenkori romantika és a szentimen- talizmus. Másvágású hőseikkel viszont — olykor — annál mostohábbul bántak. Így némi erkölcsi-bizalmi egyenlőtlenség alakult ki egy-egy hőstípus javára.

De nemcsak a fentiektől kell megvédeni némileg irodalmi hőseinket, hanem néha még a „tiszta”, „igazi” hősök ellenében is. Természetesen a szépirodalom arcvonalán.

Könnyű belátni, hogy annak a sorsa kavar fel igazából, akivel nem tudunk vagy nem merünk egészen egyetérteni. Iránta, akivel egyetértünk és elbukik, azt játszhatjuk magunkban: elvégre helyesen cselekedett, hasonló helyzetben talán mi is így tettünk volna. Az ő nagy elégtétele éppen az, hogy igaza volt! Ha más nem, az utókor majd meghálálja néki. Ebben némileg megnyugszunk. De nem így annak sorsában, akinek igazával nem egészen értünk egyet s ö mégis azt teszi, amit tesz. Ennek sorsa zavarba ejt, kínoz, töprengésre késztet. Van benne valami megmagyarázhatatlan, mélyén titok bolyong, mert míg a másik beleillett elképzelésünkbe (például: a derék igazságnak végül is győznie kell, ha most el is bukik etc.) — ez a másik bonyolultságával nem fedi mintáinkat. Egyszerű példával magyarázom. Melyik rendít meg jobban? Egy anya, aki meghal, mert gyermeke után berohan az égő házba, vagy egy másik, aki nemrég veszítette el gyermekét s most berohan egy idegen kisfiúért, majd pedig égési sebeibe belehal? Aligha vitás, hogy a második, mert míg az első eset valamiként természetes — a másik tisztább erkölcsi tett. Illetve: sejtjük, hogy az anya lelke mélyén homályos bűntudat lappang gyermeke elvesztéséért. Vagy: tragikusan — automatikusan???! — működtek reflexei akkor is, ha idegen gyermekről volt szó. Netán: őrületében gondolta úgy: a gyermek az övé etc. Látjuk, e második sokkal bonyolultabb értelmezéseket kínál, ami így felkavarja azt a rendet, amit az első példa nem így s nem ennyire tehetett volna meg. Az ott — bár a halál ténye szintén megrendít — de egy biztonságot, nyugalmat sugalló summázatba torkollik: az anyák teljesítik szent kötelességüket. Amit talán én, mint anya szintén megtettem volna. No, de amit talán én is megtettem volna, az nem forgat ki a bőrömből! Az nem kínálja valami elérhetetlennek tűnő példáját. Csak, ha valami (közelít a lehetetlenhez — csak az tud igazán csigázni, mert a lehetetlennel, bár mindig a lehetségesekre törekszem, mégis mindig találkozom. Vton-útfélen belebotlunk. Az első példában nem kell annyira meghaladnom magamat, mintegy természetemben van e szeretet, míg a másodikban túllépek „józan” eszemen, ami azt „súgja”: elvégre az a gyermek nem enyém.

Visszatérve a kezdő tételre.

Mondom, a modern irodalom is nagyban él a „gengszter-romantikával”, sok szó esik (és nem paródiásan) érzelmes bérgyilkosokról etc., mintegy azt sugallván ezzel: mindenkiben akadhat parányi szikrája az emberségnek. Ami nem is volna hazugság, ha nem egyoldalúan csak bizonyos hőstípusokat hoznának például. Vagyis kivételezetteket. Ellenben, mondjuk, a magányos merénylőkkel mostohán bánnak. Ennek mélyén nyilván ostoba előítélet munkál: mintha ezekben nem pislákolhatna ama bizonyos emberség-lángocska. Vagy talán a szerzők túl óvatosan bánnak az eszmékkel? Valóban azt hinnék, az eszmék fertőznek? Vagy csak bizonyos eszmék? Látjuk, az egyoldalúság mindenképpen áldatlan.

195