Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Emberi környezet - Küzdelem az immunreakcióval (regényrészlet)

Megérkeztünk.

A házigazdát, Wessely Lacit ismertem, hogyne ismertem volna, ugyanabban a körben mozogtunk.

— Isten hozott, Emil!

Kezében két pohár bor, az egyiket a markomiba nyomta, a másikat megtartotta magának. Koccintottunk, ittunk. A lemezjátszó megállás nélkül szólt, gauloiserie-ket játszott — azaz rímbe szedett borsos francia történetkéket. Laci segített kibogozni az értelmüket s egyben közölte, hogy Bandi öocsének ez a hobbija, minden malacságot imád, gyűjti őket és szüntelenül fordít — a franciákat magyarra, a magyarokat franciára. Némelyiket remekül. A poésie de la ohiotte volt a specialitása. Magyarul a budi költészete.

Bandi lelkesen bólogatott, hogy igen, úgy van, minden disznóságot imád. Az arcán láttam, hogy vár a kérdésre, hozzá fordultam hát:

— Mondd, miért érdeklődsz annyira a malaicságok iránt?

— Azért, öregem, mert 'engem nem a homlokomon csókolt meg a múzsa, hanem a seggemen.

Harsányan röhögött a saját viccén, én vele röhögtem, hiszen én is imádtam a malackodást.

Sokat ittam, sokat kacagtam, nem emlékszem rá, hogyan értem haza. Másnap reggel borotválkozás közben kezdett bizseregni a fülem, a bogár moeor- gott, amit Bandi ültetett bele, amikor az örökségemet firtatta. Mocorgott és zümmögött s még mindig nem tudtam, mi az, ami nem stimmel, de hogy valami nem stimmel, afelől nem voltam kétségben.

— Örökség? — vontam meg a vállatm, bosszúsan. Soha ilyesféle szerencsém nem volt. Apám halála után méhényszáz pengőt kaptam, egy aranyárát, egy fényképezőgépet s aminek mindennél jobban örültem, a könyvtárát. Dohát erről Bandi mitsem tudhatott, évtizedekig nem érintkeztünk. Mire célozhatott hát?

Szerettem volna tudni, de amúgy a fal mellett, féltem is a tudástól, veszélyt szimatoltam benne s a lelkem mélyén már hátráltam, már eltakartam a szemem, hogy ne lássam, amit nem akarok látni. ’Elvesztettem azt a bátorságot, ami még érintetlen volt, amikor Gabivel, utána Karcsival beszélgettem. (Mindig gyanakodtam a mélylélektanra, ám most, hogy oldalvást 'bekukkantottam félelmetes gépezetébe, nevetlen szorongás kötött gúzsba, a mozgó immunitás innen is, onnan is elzárta az utat. Mindegyre kolozsvári házunk kétszámyú, hatalmas, zöldre festett kapuja rámlett föl, harsogó színekkel, mint egy levelezőlap. A kapu a gyerekkorra nyílt, pedig határozottan tudtam, hogy a rejtély, aminek megoldását kutatom, aminek a megoldásától rettegek, nem a távoli múltban gyökeredzik, hanem időben sokkal közelebb.

Házunk kitárt kapujáról hirtelen váltással a bibliai „keskeny” kapu meg a „széles” kapu jutott eszembe, bár egyik sem a Bibliát idézte, nem a tű foka mellől, az elásott talentumok mellől pattantak az agyamba, hanem sóikkal közelebbről, s gyökeresen más tájról. Nem, ‘afelől nem voltam kétségben, hogy amit keresek — vagy nem keresek —, az a közelben van, ikéznyiújtásnytira, semmiképpen nem a bibliai metaforák szomszédságában. Egymaga az a tény, hogy bibliai metaforákhoz folyamodtam, stílusvilágomtól jórészt idegen elemihez, mély és émelyítő gyanút keltett bennem.

Napokat töltöttem kapuközeiben, vívódva, hol derűlátó kíváncsiság serkentett, hol a félelem bénított meg, hol meg vadul káromkodva küldtem a nyalj