Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Emberi környezet - Küzdelem az immunreakcióval (regényrészlet)

valyába válogatás nélkül minden kaput, akár széles, akár keskeny. Az azonban mindenképpen bizonyos volt, 'hogy az örökség és a kapu között szoros az összefüggés.

Sok kínlódást megtakaríthattam volna, tha én is oly áhítattal olvasom újra és újra tulajdon szövegeimet, mint pályatársaim némelyike. Egy szerencsés napon ugyanis fölködlött az agyamban, hogy belgiumi élményeimet valahol már fölelevenítettem. Innen már csak egy ugrás volt a fölismerés, hogy a Tegnap című könyvemet kell fellapoznom. Rövid keresgélés után rátaláltam a két átkozott kapura és mélységesen elszégyelltem magam.

íme a kérdéses rész:

„Szánnivalón gyöngének és nyomorultnak éreztem magam, amiért annak idején, a könnyebb boldogul,ás kedvéért, mikor a textiltanulmányok mellett döntöttem, az üres és léha jólétet ígérő pályát választottam, a másik, a szerény, de a szellemnek táplálékot és szabadságot adó helyett, a keskeny kapu helyett a széles kaput.”

Piruló orcával állapítottam meg, hogy ahány állítás, annyi hazugság. Viszont azt, hogy mi szükség volt erre a hazugságra annak idején, sehogy sem értettem. A Tegnapot a második világháború kellős közepén, két behívás .között írtam. Megfejthetetlen, mi késztetett belgiumi élményeim meghamisítására épp akkor, amikor minden gondom, gondolatom édesanyám és Magda sorsa körül fogott s ami engem magamat illet, bármely percben 'behívhattak.

A kötetben nem leltem fogódzóra. A fentebbi idézetben annyi a valóság, hogy betértem olvasni a brüsszeli egyetemi könyvtárba — vagy Valami hasonló intézménybe — és ott, olvasás közben észleltem agyam eliustulását, ott ébredtem rá, hogy ha ez így megy tovább, annak rossz vége lesz, ott láttam be, hogy próbálkozásom, hogy a magam lábára álljak, kudarcot vallott, és végül ott határoztam el, hogy megadom magam apám akaratának: hazautazom, hogy „egész” ember legyek, azaz beiratkozom az egyetemre.

Bandi mit sem tudott arról, micsoda kétségék közé vetett ártatlan kérdésével. A tömérdek meddő erőfeszítés közben egyszer mintegy véletlenül beugrott a Banditól való búcsú emléke, valószínűleg a mosolya idézte föl, széles, jóindulatú, mégis némileg faunos mosolya, ugyanaz, aminek valamelyest megkopott változatával fogadott, mikor beültem a kocsijába 'és elfurikázott a bátyjához, Lacihoz.

Már becsomagoltam, már útrakészen állottam, hogy Toumai-ból Brüsszelbe utazzam, amikor véletlenül belefutottam Bandiiba, aki abba a szerény vendéglőbe tartott, hol mindketten ebédeltünk meg vacsoráztunk.

— Mi van veled? — kérdezte Bandi. — Rég nem láttalak az iskolában.

Ha őszinte vagyok, megvallom, hogy az iskola követelményeinek nem bírok eleget tenni és Brüszellbe készülök, hogy ott levelező tanfolyamon elvégezzek már nem tudom, miféle kurzust. Csakhogy előre láttam, hogy ezt az irreális tervet a reálisan gondolkodó Bandi agyrémnek fogja minősíteni, s ilyenformán kétszeresen kudarcot vallók előtte. Magam is tudtam, csak elismerni nem akartam, hogy délibábokat kergetek. Mi az, hogy délibáb! — tervemből még a poézis is hiányzott. A pillanat sugallatára azt hazudtam, hogy váratlanul örököltem, azért utazom haza. így óvtam meg az önérzetemet — már amennyire megóvtam s így keveredtem a jelenlegi helyzetbe.

— Veinard! — villantotta rám Bandi sajátságos mosolyát, aminek fölvdl- lantása útba igazított. A kifejezés olyasmit jelent franciául, mint szerencse

12