Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Tóth Péter Pál: Dokumentumfilm és filmdokumentum

zető úton; a dokumentumfilmes ellenben alárendeli szemléletét a létező, objektív valóságnak, s szemlélete csupán eszköz kíván lenni, amellyel a nem szemléleti világegészet formailag megörökíteni, az emberi kommunikáció nyelvére lefordítani törekszik. S épp a valóság és a művészi forma ellentmondásából erednék a dokumentumfilm körüli zavarok.

A dokumentumfilm a tényékbe való behatolás: akció, amely eszközül a tényeket és csakis a tényeket használva a teljes, az objektív valóság, a nem szemléleti világegész megragadására ítész kísérletet. A dokumentumfilm minden tényeken kívül eső eszközt el kell vessen: szemléletíleg az objektivitásra törekvés, formailag a tényszerűség jellemzi, az önazonosság igénye határozza meg, milyen valóságelemekben nyilvánulhat meg az adott tartalom.

Felvetődik azonban a kérdés, hogy az alkotó beavatkozik mindenképpen, hiszen a kameraállás megválasztása, a kérdések irányítása révén befolyásolja ama „objektivitást”, s minden törekvés ellenére sem a tények, hanem a tényeket csoportosító ember határozza meg, hogy a valóság milyen módon mutatkozzék meg. A rendező beavatkozik tehát, teljes objektivitás nem lehetséges, s így az ábrázolt-közvetített valóság kiszolgáltatottjává válik a rendező tisztességének.

S itt, a látszólagos paradoxon helyett a probléma sarkalatos pontjához érkeztünk: kell-e teljes objektivitás? Állíthatja-e egy dokumentumfilmes, hogy bármit „jobban tud”, mint filmjének befogadója? Állít-e ilyesmit bárki a dokumentumfilm művészei közül? A teljes objektivitásra van-e szükségünk? Nem épp a rendező tisztessége, valósághoz való viszonya, megismeréshez vezető, a megismerésért tett útja-e az a jelentés, amit a dokumentumfilm kifejez értelmünk számára? A rendező beavatkozását úgy -kell felfognunk, mint az ihlet, s ilyen módon az esztétikai, művészi akció jelenlétét a dokumentumfilmben. Ügy is fogalmazhatunk: végső fokon nem a görcsös valóság- hűség tesz igazán dokumentumfilmmé egy próbálkozást, hanem az, hogy milyen következtetésekhez vezet a film, milyen mélységig képes anyagába behatolni, mit tár fel. Ebből világlik ki, mennyire megfelel -a dokumentumfilm mindannak, aminek — József Attila nyomán — a művészetet tekinthetjük; a teljesen eltérő forma mellett a kifejezés szelleme mennyire azonos — például — a játékfilmével.

Bunuel kegyetlen, hamis szánalom nélküli tisztánlátása éppúgy tárgya Föld, kenyér nélkül című filmjének, mint -az ábrázolt nyomor. Grierson kamerája szinte eggyé válik a hajóval Heringhalászok című filmjében, s épp ezért juthat olyan gondolatokig, amelyek jóval túllépnek a halász-sors bemutatásán. A Gazdag Gyula, illetve Ember Judit által a Határozat-ban irányított, konokul arcokra tapadó kameramozgás éppúgy bevonja a történésbe -az alkotókat, mint amennyire benne van az ábrázolt testület.

Az alkotó közvetítőszerepe tehát dokumentumfilmnél sem kerülhető meg, de nem is kerülendő meg. A dokumentumfdlm nem más, mint a rendező kísérlete a valóságban, a tényekben lévő igazság felkutatására — amint minden művész és művészet is csak erre törekedhet —, s a kérdés nem úgy vetődik föl: objektív-e a kép, teljes-e, amit a valóságról ad, hanem hogy megtesz-e mindent, hogy az legyen; a megismerés folyamatának részesévé avatja-e a nézőt, belülről közelíti-e meg anyagát, a -megértésért történik-e a megközelítés, avagy kívülről, mesterséges „koncepciók” ráerősza- kolásával a -tények (a valóság, az igazság) meghamisítását végzi-e? Nincs magányosabb, felelősebb művész, mint -a dokumentum filmek -alkotója. A néző mindig hisz a szemének. Ehhez az eszközhöz csak a legteljesebb alázattal -szabad .nyúlni. Hazug és kártékony, aki a mindig szűz valóságot ideológiák -és irányvonalak alá fekteti.

Tartalmilag a dakumenturnfilmezés az objektivitás lehetetlenségének vállalása, nem koncepcionális alapon, hanem a dolgok belső logikájának megértése folytán, -minden filmben újra és újra megbirkózva a valóság, a tények és a művészi forma ellentmondásaival, felmutatva a mindezek mellett bennük megmutatkozó egységet. A jó dokumentumfilm nemcsak a nyomoról, a világháborúról, a hatalomról vagy a hering- halászatról szól, hanem egyben az emberi tisztességről is, az -ember törekvéséről, amellyel a világét mozgató erőket megérteni és megértetni igyekszik. Ez a dokumen- tumfilm egyetemessége.

181